Szükségem van rád! [Zelo]

                                                             Szükségem van rád! [Zelo]

- Kisasszony! – bökdöste valaki a vállamat.

- Mi van már? – néztem fel rá kómásan.

- Kisasszony kérem, ábrázoljon egy függvényt a táblánál és mondjon el róla mindent, amit tud! – mondta tanárnő komolyan miközben a táblára mutatott.

- Mi a franc van? – néztem fel rá fintorogva.

- Álljon fel és menjen ki a táblához! – emelte fel a hangját.

- Dehogy megyek, előbb növesztek szakállat, mint hogy kimenjek! – mondtam flegmán.

- Maga mit képzel magáról? – kérdezte felháborodva. Hangosan felnevettem mire kérdően nézett rám.

- Van nevem is bamba Helén. – válaszoltam kissé felháborodva.

A tanárnő csak meghökkenve pislogott rám, köpni nyelni nem tudott.

- Azonnal menjen ki a táblához!

- Megy a halál. – ellenkeztem.

- Kisasszony! Fáradjon csak át az igazgatóihoz!

Fintorogtam egyet majd hátradőltem a székemben.

- Most! – ordibált a tanár torkaszakadtából.

- Jól van már! – kiabáltam vissza majd felálltam a székemből és kisétáltam a teremből.

Igen, ez vagyok én Hope. Nem vagyok a tanárok a kedvence, inkább csak a rémálmuk.

De már megszoktam és mások is. Akik tudták elfogadtak, így akik meg nem azok elkerülnek. Zsebre dugott kézzel ballagtam az iskola folyosóján az igazgatói felé amikor megláttam egy jó barátomat szembe jönni.

Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Csak nem megint kiküldtek?  - kérdeztük egyszerre vigyorogva.

Elnevettem magam majd lepacsiztam vele.

- Jössz firkálni? – kérdezte Yongguk.

- Persze. Semmi kedvem az igazgató fejtágításához.  – forgattam meg a szemeimet.

- Akkor gyere. – fogta meg a kezem majd mutatóujját a szája elé emelte, hogy legyünk csöndbe.

Mosolyogva bólintottam majd kiosontunk a suliból és el is indultunk a vasútállomás felé. Van ott egy régi romos épület, a váró, ami mellé már épült egy új a régit pedig kisajátítottuk magunknak és falain az általunk alkotott graffitik virítanak. Persze nem lenne szabad azt csinálnunk ezért vigyáznunk kell nehogy elkapjanak, de hát egyikünk sem arról híres, hogy ilyesmi megállíthatna minket abban amit szeretünk.

Mi jó van abban, ha szabályok szerint élünk?  Az Élet nem lesz izgalmas, ha nem szegünk szabályokat. 

A festékek elrejtve egy rom alatt vannak egy zacskóba. Azonnal oda siettünk majd kikaptunk egy-egy festéket és firkálni kezdtünk.

- „Music.” ? – állt mögém Yongguk és ölbe tett kézzel méregette, amit éppen csinálok.

- Tudod, hogy imádom a zenét. – fordultam felé mosolyogva.

- Persze, tudom, de már kitalálhatnál valami új szöveget. Mindenhol: „I love music.” , ,, Music is my life.” , ,,Music is my drug.”

- Kuss. – förmedtem rá majd visszafordultam a falhoz és firkáltam tovább.

- Basszus.

- Mi az? – fordultam hátra ahol Yongguk firkálgatott. – Elfogyott a kék. – rázogatta a kék színű flakont.

- Megyek és veszek. Addig elleszel? – fordult felém.

- Persze, de siess nehogy elkapjanak. - néztem rá.

- Te is légy óvatos, amíg nem vagyok itt.

- Jól van apu. – mosolyodtam el.

- Sietek. – indult meg a kijárat felé rohanva.

- Rendben. – válaszoltam majd firkálgattam tovább. Yongguk szinte már a bátyám volt. Rengeteget csavarogtunk együtt és hát minden rosszban benne is voltunk. Az iskolában is elég nagy hírünk volt amit mindig ki is használtunk. Nem csak ketten voltunk egy egész bandák voltak ugyan olyan fiatalokkal,  mint mi. Ők is firkászok voltak, mint mi és ők voltak a kis családunk. Egytől egyig nem taroztunk a jól nevelt stréber gyerekekhez. Mindig csináltunk valamit amivel  azonnal  az  igazgatóhoz küldtek. Lány létemre a kicsapás szélén állok de valahogy sosem foglalkozatott a gondolat, hogy mi  lesz  velem ha ki kerülök az iskolából jobban tetszett a szabadság és azt csinálok  amit akarok feeling.

- Hey! –kiáltott rám valaki, amire ijedten kaptam a tekintetem a hang felé. Egy biztonsági őr közeledett felém nagy léptekkel.  – Maga mit keres itt? Szabálysértést követ el! Tegyen le mindent, ami a kezében van! – kiabálta majd futni kezdett felém.

- A francba! - morogtam majd mindent eldobtam a kezemből és futásnak eredtem. Azonnal a fejemre kaptam a kapucnimat és rohantam, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy felismerjen még ha sikerül is meglógnom.  A sínekre tévedtem majd végig haladva rajta egy  vonat roncsokkal teli részhez értem. Egy pillanatra megálltam és forgott az agyamban a fogas kerék, hogy mihez kezdjek. Levegő után kapkodva gyorsan hátra fordultam, hogy felmérjem a terepet. Szomorúan tapasztaltam, hogy a 200 tonnás őr úgy szalad utánam mint egy verseny ló. Még jelét sem mutatta annak, hogy elfáradt volna.

- Ott álljon meg! – kiabálta torkaszakadtából.

- Meg a francokat. – hadartam el gyorsan majd a vagonok felé vettem az irányt. Az egyik vagon hátulja le volt nyitva benne pedig tele hatalmas kövekkel. Célba vettem majd felmásztam rajtuk és vagonokon kezdtem el manőverezni.  Estem keltem,   de próbáltam minél messzebbre kerülni tőle de olyan gyors volt, hogy képtelenség volt elmenekülni  előle. Kezdtem el hinni, hogy egy terminátorral van dolgom. Kezdtem fáradni és a tempóm is egyre lassabb lett. Leugrottam az egyik vagonról és szerencsémre pont úgy, hogy kificamodott a bokám. Fájdalmasan felnyögtem majd szememmel  azonnal  az  őrt kezdtem keresni  akit azonnal  meg is találtam és vészesen közeledett felém. Felálltam, de ahogy rá nehezedtem a lábamra összeestem. Iszonyatos fájdalom tört rám már  a sírás kerülgetett. Gyerünk Hope megtudod csinálni.  Erőt vettem magamon  és ami az  erőmből telt rohanni  kezdtem de túl lassú  voltam és a fájdalom teljesen úrrá lett rajtam. Az őr túlságosan közel járt hozzám már majdnem utolért. Nem akartam elhinni, hogy még nem fáradt el és nem dőlt ki általában az ilyen túl méretezett emberek nem bírják  sokáig de ő ezt azonnal megcáfolta.  Valamiben megbotlottam és el hasaltam a kavicsos résen. Fájdalmasan felkiáltottam majd azonnal hátra néztem.  Semmi esélyem mindjárt utolér és engem börtönbe fognak  zárni. Hope.. Fogadd el  a sorsod, egy szerencsétlen vagy és a feléd közeledő tank nem fog elengedni  a két szép  szemedért. Felsóhajtottam és már bele törődni  készültem a sorsomba mikor valaki  megragadta a karomat és fel húzott a földről.

- Gyere! – fogta meg a kezemet mire lepetten pislogtam rá húzni kezdett de megálltam így vissza rántottam. Értetlenül meredt rám.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle halál nyugodtan.

- A nap hőse aki  megmenti   a lányt a gyorsan közeledő vaddisznótól. – mondta komolyan miközben át nézett a vállam felett. Hátra néztem és szemeim kikerekedtek , hogy milyen közel is van az őr.

- Nem tudok futni. – estem pánikba.

- Gyere. – mondta majd lehajolt előttem , hogy fel tudjak mászni  a hátára. Idegesen toporogtam össze vissza, hogy menjek e vagy sem miközben hátra-hátra pillantottam. – Gyere már! – mordult rám a megmentőm majd habozás nélkül a hátára ugorottam. Nyaka előtt összefontam a kezeimet ő pedig a lábamat fogta és úgy indult meg velem.

- Nem kell ezt tenned. – motyogtam neki.

- Megsérültél nem hagyhatlak magadra. – kapkodott levegő után. – Ki tudja hova kerülnél ha az  vaddisznó elkapott volna. – mondta miközben levegő után kapkodott. Hátra pillantottam és az őrt már alig láttam olyan messze volt tőlünk. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel  majd vissza fordultam a megmentőmhöz.

- Te nagyon gyorsan szeded a lábaidat. – néztem a fejét elképedve.

- Sportolok  szóval jó  kondiban vagyok. – mondta. – Nézz  hátra látod még az  őrt? – mondta mire reflexszerűen fordultam hátra.

- Már nem látom. – motyogtam majd vissza fordultam. Ekkor lefordult egy utcába majd letett. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel  majd neki dőltem a falnak. A megmentőm térdén támaszkodva kapkodott levegő után. Nem értettem miért tette azt, hogy megmentett de ha ő nem lett volna most tuti börtönben ülnék.

- Köszönöm. – nyögtem ki hosszas csönd után.  Rám nézett és akkor láttam, hogy ki a megmentőm.  Sosem láttam még de az a  gyönyörű szem pár amivel abban percben elvesztem szemeiben.

- Mi az, van valami az arcomon? – kérdezte ijedten miközben arcát fogdosta.

- őőő..izé..dehogy.. – vakargattam zavaromban a tarkómat. Hirtelen azt sem tudtam hova forduljak annyira zavarba ejtő volt az  előbb történtek.

- Valami  baj van? – kérdezte miközben felállt és tekintetemet kereste amit sikeres manőverek árán ki tudtam cselezni.

- Köszönök  mindent  most már boldogulok  egyedül. – néztem rá majd el akartam indulni  de ahogy a fájós lábamra léptem össze estem. Reflexszerűen nyúltam a fájós lábamhoz mikor hirtelen egy kézbe ütköztem. Fel néztem és a megmentőm kezei már a bokámat vizsgálgatta. Fel nyögtem ahogy kezeivel gyengéden nyomogatta a bokám.

- Rosszabb mint gondoltam. – motyogta majd egy pillanatra fel nézett rám.

- Fáj. – suttogtam miközben könnyeimet alig tudtam vissza fojtani. Sosem jártam még így. Olyan egy szerencsétlennek érzem magam pedig mindig is kemény csajnak  mutattam magam, hiába fájt akármim is.

- Így jár aki  rosszalkodik. – nevette el magát halványan.

- Vicces vagy. – fintorogtam miközben szúrós szemekkel néztem rá.

- Jó jó. –mondta nevetve majd állt fel és közelebb jött hozzám. Megfogta a karomat majd felsegített a földről.

-  Mit csinálsz? – néztem rá lepetten.

- Biztonságos helyre viszlek és ellátom sebeidet és a lábadat. – mondta majd egy kicsit le guggolt és előre hajolt.

- Erre igazán nincs szűkség és igazából nem is ismersz okod sincs arra, hogy segíts nekem.

- Te mindig ennyit problémázol? – állt fel majd fordult felém.  – Megmentettem az életedet szóval nem foglak el rabolni. – ejtett el  egy aranyos mosolyt.

- Igazából..

- Ne beszélj már annyit gyere inkább. – mondta nevetve majd újra  leguggolt és várta, hogy felmásszak a hátára. Felsóhajtottam majd engedtem a késztetésnek és felmásztam a hátára. Elindult velem egy teljesen ismeretlen helyre. Volt ebben a srácban valami  ami  miatt megbíztam benne. Egyáltalán nem tűnt olyan embernek  aki  képes lett volna bántani  egy végtelen lányt.

- Még a nevedet sem tudom. – motyogtam alig halhatóan.

- A nevem Zelo . – mondta lihegve.

- Hope. – mondtam. – Az én nevem Hope. – mosolyodtam el bár ezt ő úgy sem látta.

- Örülök, hogy meg ismerhetlek Hope. – nevetett fel.

- Én is téged Zelo. – nevettem én is. Egy erdő felé haladunk mire egy kicsit meglepődtem amit Zelo is észre vett mert egy kicsit megugrottam a hátán. Elnevette magát a kis manőveremen majd tovább haladt velem. – Még is hova megyünk? – kérdeztem kétségbe esetten. Sosem voltam az  a félős lány de egy idegen társaságában elgondolkozik  az  ember, hogy még is hova vihetik. A nevét tudhatom és az  aranyos arca mögött ki tudja mi lapul. Egyre idegesebb lettem miközben egyre beljebb haladtunk  az  erdőben.

- Nyugi  már. – szólt rám nevetve Zelo. – Van itt az erdőben egy kis ház ide szoktunk járni haverokkal bandázni nem nagy cucc majd meglátod. – magyarázta.

- Horror filmekben is hasonló szokott lenni a szitu.

- Szerintem te túl sok Tv-t nézel. – mondta nevetve. Próbált nevetést színlelni, de valahogy nem jött össze.

- Na meg is érkeztünk. – állt meg majd letett. – Elfáradtam. – kezdett nyújtózkodni majd rám nézett és elmosolyodott.

- Vettem a célzást. – forgattam meg a szemeimet.

- Gyere. – lépet oda hozzám majd egyik kezemet át tette a válla felett. Értetlenül pislogtam rá mire csak egy mosolyt kaptam. Hirtelen a lélegzetem is elállt attól az aranyos mosolytól. Mire észbe kaptam már a ház felé vezetett. Lassan sántikálva segített bevezetni engem a házba. A ház kívülről sem tűnt nagynak  de belül sem volt tágasabb. Éppen, hogy elfért benne egy ágy és egy kis asztal meg a sarokban volt egy fotel is. Zelo segített leülni az ágyra majd az ágy alatt kezdett kutakodni.

 - Miért hoztál ide? – Néztem körbe a házba majd rá néztem és tekintetünk azonnal összeakadt.

- Itt egy kicsit nyugodtabbak a körülmények mintha hozzám vittelek volna. – mosolygott rám majd felállt és egy fehér nagy dobozhoz sétált. Levette a tetejét majd egy jégzselés-tasakot vett elő.

- Itt ebben a kis házban minden van? – képedtem el.

- Igen. –nevetett fel majd elindult felém. – Ide jártunk  a haverokkal deszkázás után  ’pihenni ’ és ellátni  a sérüléseinket, amiket szereztünk.

- Ohh értem. – mosolyodtam el. Levette rólam a cipőimet és a zokniimat majd megvizsgálta a  lábamat. Gyengéden fogta a lábamat de még is olyan volt mintha erősen fogta volna. Számat harapdáltam, hogy vissza fojtsam a feltörekvő hangokat. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Egy szerencsétlen vagyok.

- Nagyon be van dagadva. – mondta doktor bubó .

- Nagyon fáj is. – vágtam rá azonnal.

- Ez hideg lesz. – mondta majd a jégzselés-tasakot a bokámra nyomta.

- Hideg! Hideg! Hideg! – sipákoltam.

- Mindjárt megszokod. – nézett fel rám majd elmosolyodott. Bőröm kezdet hozzá szokni a hideghez és már nem volt annyira elviselhetetlenül hideg és már nem éreztem fájdalmat sem.

- Hasaddal mi a helyzet?

- Mi? – pislogtam rá lepetten.

Ne szórakozz velem, mert kispofonnak leszel kis gazdája.

- Láttam az előbb, hogy a felsőd véres lett és mikor eltanyáztál szépen felszántottad a kavicsos részt. – mondta.

- Nem, jól vagyok az csak karcolás! – kezdtem el azonnal ellenkezni. Az kell még, hogy itt letapizzon. Megrázta a fejét majd felállt és a fotel mögött kezdett el turkálni. Egy ruhadarabot emelt ki onnan majd oda dobtam nekem.

- Vedd, át aztán ellátom sebeidet. –mondta majd hátat fordított nekem. Már éppen megszólani készültem mikor hirtelen megszólalt. – Nyugi nem a melleidre vagyok kíváncsi csak a hasadon lévő sebeket szeretném ellátni. – mondta nyugodtan. Hirtelen köpni  nyelni elfelejtettem.Nagy nehezen rá vettem magam, hogy levegyem a pulcsimat majd a pólómat. Voltam olyan idióta, hogy a cipzáros felsőmet nem húztam fel  ami megvédhette volna testemet. Így jár aki ennyire idióta. Át vettem  a Zelo-tól  kapott pólót majd összehajtogattam a  cuccaimat.

- Kész vagyok. – ültem feljebb az ágyon majd neki dőltem a falnak.

- Na, had nézzem a hasad. – fordult felém majd oda jött hozzám. Leguggolt az ágy mellé majd a kötszeres ládában kezdett kutakodni. – Feküdj el, úgy könnyebb lesz ellátnom a sebeidet. – nézett rám egy pillanatra majd újra a kötszeres ládában kezdett matatni. Követtem kérését majd hátamra feküdtem és felhúztam a pólómat gondosan ügyelve arra, hogy csak a hasam látszódjon ki.

- Kicsit csípni fog.  –mondta majd a sebfertőtlenítőbe áztatott vattával törölgetni kezdte a sebek körül a vért és más egyebet. Felszisszentem, mert tényleg nagyon csípet. Végre már kezdtem hozzá szokni. – Kész is vagyunk. – mondta majd rá húzta a pólót a hasamra.

- Köszönök mindent. – mosolyogtam rá.

- Semmiség volt. – intett el majd eltette a kötszeres dobozt majd az elhasznált dolgokat pedig a kukába dobta.

- Hogyan hálálhatnám meg a segítségedet?  - kérdeztem tőle mire azonnal  felém fordult  és hatalmas mosoly húzódott a szájára.

- Maradj itt egy kicsit. – mondta majd újra elővette a kötszeres dobozt és egy fáslit vett elő.

- Kétlem, hogy egyedül haza tudnék jutni szóval, elfogadom az ajánlatot. – nevettem el magam. Nem tudom mi ütött belém, de úgy éreztem meg szeretném őt ismerni. Volt benne valami, ami csak úgy vonzott hozzá, mint egy mágnes.

- Kicsit pihenj aztán bekötöm a lábadat és haza kísérlek. – indult meg felém majd befeküdt mellém az ágyba. Lepetten pislogtam rá és mondatára is képtelen voltam reagálni.

- Rendben. – nyeltem egy nagyot mire elmosolyodott. Beszélgetni kezdtünk. Furcsa módon elég hamar nyíltam felé és elég sok mindent el is meséltem neki amit az életemmel kapcsolatban tudnia kellett. Az  elején még csak egy idegen volt de ahogy egyre többet beszélgettünk egyre többet láttam benne egyre jobban éreztem, hogy kezdem jobban megkedvelni. Sosem volt még velem ilyen és sose csináltam ilyet, hogy egy idegenben így megbízok. Bíztam benne és örömmel töltött el, hogy megismerhettem.

 2 nap telt el az óta mióta Zelo-val találkoztam.  Azóta a lábam is helyre jött, de még mindig sántítok  egy kicsit de már nem olyan vészes hála a jó istennek. Zelo-t utoljára akkor láttam mikor haza kísért és elkérte a telefonszámomat. Reménykedtem benne, hogy mi hamarabb felhív, de nem tette. Fogalmam sincs mit vártam tőle de az  biztos, hogy nem ezt. Több féle indok is megfordult a fejemben, ami miatt nem kereshetett mindez a saját megnyugtatásom miatt. Te jó isten! Mi van velem? Alig ismerem még is miatta emésztem magam. Idegesen fújtattam egyet majd az egyik közeli park felé vettem az irányt. Yongguk már várt rám minden áron találkozni akart. 2 napig vele sem beszéltem egy szót se így szépen megfenyegetett , hogy ha nem jövök  el,  akkor  ő fog el jönni  értem, de akkor páros lábbal rugdos ki  a házból. Azt mondta hiányzik neki a legjobb barátja. Őszintén megvallva ő is hiányzott már nekem. A parkhoz érve megpillantottam Yongguk-ot egy padon  ülve. Felsóhajtottam majd oda siettem hozzá.

- Szia. – erőltettem magamra egy mosolyt majd leültem mellé.

- Szia. - köszönt egy hangúan.

- Ne haragudj, hogy nem kerestelek.

- Kicsit haragszom. – motyogta miközben a földet pásztázta.

- Nagyon sajnálom. – sóhajtottam.

- Húgi. – ült fel hirtelen. – Tudod te mennyire aggódtam érted? – ölelt át hirtelen és szorongatni kezdett.

- Y-Yongguk. – nyögtem ki.

- Igen?

- Nem kapok levegőt. – préseltem ki magamból az utolsó elhasznált, bent lévő levegőt. 

- Ne haragudj. – villantotta fel kétszáz wattos mosolyát majd elengedett .  Elmosolyodtam majd újra  át öleltem.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem.  – szívtam be szeretett barátom édes illatát. Ő egy igazán jó  barát volt. Annyi rosszba együtt voltunk és mindig kiálltunk egymásért. Nem is barát ő már nekem hanem egy testvér.

- Szóval… – tolt el magától majd arca komollyá vált. Lepetten pislogtam rá. – Mi történt miután elmentem?

- Miután elmentél rá olyan tíz percre megjelent egy őr és üldözni kezdett. – kezdtem bele mondókámba miközben félve néha-néha feltekintettem Yongguk-ra aki komoly arc kifejezéssel várta a mondadóm folytatását. Felsóhajtottam. – Gyorsan futottam ahogy az  erőmből kitelt de egyszerűen nem tudtam lerázni már a vagonokon  ugráltam egyikről a másikra de még oda is követett. Már nagyon fáradt voltam ezért gondoltam be vetem magam a közeli erdőbe és ott meg tudok majd bújni.  Ahogy leugrottam az egyik vagonról kificamodott a bokám majd mikor fel akartam állni és tovább menni el hasaltam és felnyaltam az a sóder utat magam előtt. Már feladni készültem mikor jött egy szőke hajú srác és segített elmenekülni aztán egy biztonságos helyre vitt és ellátta a sebeimet majd a lábamat is bekötözte majd kis idő múlva haza kísért.  – adtam elő a mondókámat olyan bele éléssel, mint egy igazi színésznő. Bár lehet nem kellett volna ez sügér képes azt hinni, hogy hazudok. Yongguk-ra néztem, akiről sugárzott, hogy egy szót sem ért az egészből csak bólogatott mintha értené.

- Ez olyan bele éléssel elő adtad, hogy majdnem elhittem. – nevetett ki.

- Te most kajak ilyen hülye vagy, vagy csak  megjátszod? – néztem rá komolyan.

- Túl sok akció filmet nézel Húgi. – veregette a vállamat nevetve. Már kezdett fel forrni az agy vizem ettől a baromtól. Dühös néztem rá mire hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly.

- Nem nézek  Tv-t te barom. – nyúltam felé majd elkaptam a grabancát és rángatni kezdtem. - Nem szoktam hazudni te vadbarom! – rángattam ide-oda. Éreztem ahogy bámulnak  minket de nem érdekelt. Én itt helyben kinyírom. – Őszinte vagyok  veled erre ki röhögsz és nem hiszel nekem. Te nevezed magad testvérnek! - kiabáltam a képébe.

- Hope? – szólított egy ismerős hang a nevemen. Hirtelen a vér is megfagyott bennem. Kezeim megálltak, de még mindig fogtam Yongguk pólóját és meredtem rá, mint egy idióta.

- Mi van elfáradtál? – kapkodott levegő után Yongguk.

- Ütlek, borulsz, fekszel, gurulsz! – néztem rá dühösen. Lassan felnéztem és megláttam Zelo-t aki értetlenül pislogott ránk. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ez az én formám.

- Mi van, mit nézel annyira?

- Szia Zelo. – engedtem el Yongguk-ot majd felálltam és kínosan mosolyogtam.

- Szia. – intett mosolyogva.

- Hirtelen de megváltoztál te sárkány. – képett el Yongguk.

- Kuss! -  rúgtam belé mire fájdalmasan felnyögött.

- Én kérek elnézést! – pufogta.

- Egy pillanat! – mutattam fel majd szúrós szemekkel fordultam Yongguk felé. Egy kicsit megilletődött, ahogy hirtelen rá pillantottam. – Csak 5 percig fogd be. – mutattam neki. – Meg se szólalj. – préseltem ki a fogaim között a levegőt. Már szólásra nyitotta száját, de én megelőztem. Bólintott ami az jelentette, hogy tudomásul vette.  Megkönnyebbülve sóhajtottam fel majd fordultam Zelo  felé.

- Gyere menjünk  egy kicsit arrébb és ott beszéljünk. – intettem neki majd elindultam az egyik irányba ő pedig követett engem.

- Sajnálom, hogy nem kerestelek. – mondta halkan mire megálltam és felé fordultam.

- Ebből igazán nem csinálok nagy ügyet. – mosolyogtam rá. Valójában nagyon magam alatt voltam, de nem akartam megbántani avval ha bevallom neki.

- Engem zavar, hogy ilyen fa fej voltam. – mondta komolyan. – A telefonom megadta magát és testvérem egy kis genya és nem adta kölcsön még egy sms erejéig sem. El akartam menni  hozzád, de apám befogott melózni. Tudom mind kifogás, de tényleg sajnálom.

- Ezen ne aggódj nincsen semmi baj. – mosolyogtam rá. – Nem fogok ezért megharagudni rád. –nevettem fel egy kicsit mire közelebb léptem hozzá és kezemet vállára tettem mire végre ő is elmosolyodott.

- Hagy kárpótoljalak. – szólalt meg hirtelen. Szemei csillogtak, ahogy felvetette nekem az ötletet. Elmosolyodtam, mert hirtelen meg sem tudtam szólalni  annyira meglepődtem. – Van kedved hozzá rá érsz  egyáltalán ?

- Van hozzá kedvem és rá érek,  szóval mehetünk, ahova szeretnél. – arcomról levakarhatatlan volt a mosoly. Annyira boldog voltam , hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Ha csak egy kicsi időt de szeretnék  vele tölteni csak egy kicsit hagy kerüljek még közelebb hozzá .

- De mi van avval a fiúval? Ő kicsoda? – mutatott Yongguk-ra.

- Ő fogadott bátyám szóval ő miatta nem kell aggónod. – intettem le. – De azért szólok neki, hogy elmegyek, rendben ? – mosolyogtam rá majd bólintott egyet. Elindultam Yongguk felé.

-  Örülök, hogy vissza fáradtál hozzám. Ideje volt már. – dobolt idegesen a lábával.

- El kell mennem szóval Szevasz! – erőltettem magamra egy mosolyt majd egy határozott mozdulattal kikerültem.

- Mi a tököm ? – pislogott lepetten.

- Dolgom van!

- Vele? – mutatott távolban lévő Zelo-ra aki  deszkáját szorongatta.

- Igen! – vágtam rá azonnal. – Zelo mehetünk. – kiabáltam oda neki.

- Most komolyan itt hagysz ?

- Yongguk. – fordultam felé komolyan. – Ez  az  egyetlen egy esélyem! Kérlek ne bazd el!

- Szerelmes az én húgim. – tapsolt miközben vigyorgott mint egy idióta. 

- Anyád! – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Most mi van? – kérdezte lepetten. Zelo épp időben ért oda.

- Most megyünk, szia! –intettem neki majd megfogtam Zelo kezét és húztam magam után. Kellő  távolságba értem Yongguk-tól lassítottam majd hátra pillantottam. Fejét vakargatta és értetlenül pislogott utánunk. Elengedtem Zelo kezét majd lassan sétálni kezdtünk.

- Mit szeretnél csinálni? – mosolyodott el.

- Teljesen rád bízom magam. – nevettem el magam.

- Rendben. – fordult felém mosolyogva és megragadta a kezemet. Elindult velem az egyik irányba. Fogalmam sem volt merre és hova tartunk, de egyben biztos voltam. Nem akarom, hogy ennek   napnak  vége szakadjon. Sétáltunk a városban, nevetgéltünk. Valójában Zelo  egy nagyon vicces fiú nagyon sokat nevettem rajta , de néha olyan kis gyerek és annyira ártatlan. Néha azon kaptam magam, hogy le se bírom venni róla a szemeimet. Deszkás trükköket mutatott nekem én pedig elképedve néztem őt és nem tudtam felfogni, hogy képes ilyeneket csinálni. Néha még az ütő is megállt bennem egy-egy trükknél. Éppen a fagyizóból léptünk ki mikor felpattan a deszkájára és előre indult én pedig mosolyogva mentem utána. Lavírozott az emberek közt néha a víz is kivert annyira közel volt ahhoz, hogy elessen. Éppen megszólalni készültem, hogy vigyázzon, mert a járdán volt valami, de mire kinyitottam a számat már a földön feküdt. Szemeim ki kerekedtek majd rohanni kezdtem felé.

- Jól vagy? – kérdeztem kétségbe esetten.

- Igen persze. – ült fel én pedig segítettem neki. Szívem majd kiugrott a helyéről az ijedtségtől. – Milyen deszkás az olyan aki  nem esik  el. – nevette el magát.

- Ez nem vicces Zelo. –szóltam rá mire értetlenül nézett rám. – Bajod is eshetett volna. – lágyult el a hangom. Összenéztünk és teljesen elvesztem szemeiben.  Szívem hevesen kezdett el verni és gyomromban mintha ezernyi pillangó repkedett volna. Éreztem keze tapintását arcomon mire feleszméltem és már csak pár centi választott el minket egymástól. Hirtelen észrevettem az arcán egy kosz foltot. Gyorsan kihasználtam az alkalmat.

- Koszos lett arcod. – mosolyogtam rá majd gyorsan letöröltem az arcáról a kosz foltot. Bámult rám én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Vörös voltam, mint egy rák, de túl gyorsan történt minden és nem voltam még kész rá. Úgy éreztem nem ez megfelelő alkalom.  Felálltam majd kezemet nyújtottam felé, és ahogy láttam egy kicsit csalódott volt.  Felsegítettem majd leporolta a ruháját. Úgy gondoltam, hogy itt az alkalom, hogy lelépjek. Közelebb léptem hozzá majd arcára egy hosszú  puszit nyomtam mire meglepődött. Gyorsan elindultam, hogy ne lássa mennyire elpirultam majd hátra fordultam és intettem neki, hogy jöjjön. Maga elé meredve állt a forgalmas járda közepén az emberek meg is bámulták őt majd észbe kapott és futva indult meg felém. Csöndesen sétáltunk a folyó part felé ahol a nap lementét nézzük majd meg. Belül majd szétrobbantam a boldogságtól és mosoly is levakarhatatlan volt az arcomról. Hallgattam Zelo édes hangjának zengését miközben arról áradozott, hogy mennyire örül, hogy megismerhetett. Igazából én is nagyon örültem neki.  Zelo…bárcsak elég bátor lennék  ahhoz, hogy bevalljam az  érzéseimet. Abban a percben mikor tekintetünk találkozott beléd szerettem…

Másnap boldogan keltem fel és a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. Tegnap este Zelo felhívott, hogy elújságolja, hogy újra van, telefonja majd megkért menjek át hozzá a kisházba, mert beszélni szeretett volna velem. Nem tudtam mit szeretne, de szívem mélyén abban reménykedtem, hogy Ő is úgy érez, mint én. Miután összeszedtem magam elindultam Zelo parti háza felé ő mindig így nevezte. Szívem majd kiugrott a helyéről és gyomrom is görcsbe rándult az idegességtől, de még ezen felül is majd kicsattantam a boldogságtól. Gyorsan szedtem a lábaimat és hamarabb oda értem, mint gondoltam. Házhoz érve lassan közelítettem az ajtóhoz mikor hangok csapták meg a fülemet. Nem értettem ki mit mond, de jól kivehető volt, hogy egy lány hangja volt. Ahogy közelebb haladtam egyre tisztábban hallottam a lány hangját. Hát ez meg kicsoda és mit keres itt?

- Zelo. – emelte fel a hangját a lány szinte hisztérikusan. – Szeretek! – mondta ki lágyan már nem is volt olyan hisztérikus, mint az előbb. Megtorpantam az ajtóban és köpni, nyelni nem tudtam.

- Ezt egyszer már megbeszéltük. – halottam Zelo hangját.

- A pasim vagy legalább egy kis időt fordíthatnál rám.  – mondta a lány.

- Ezt már megbeszéltük egyszer nem? – hallottam Zelo dühös hangját.

- De tudod, hogy szeretlek. – mondta a lány. Nem bírtam tovább oda sétáltam az ablakhoz és bekukucskáltam. Egy hosszú szőke hajú lány állt előtte. Látszott a lányon, hogy oda meg vissza van Zelo- ért. Egyre jobban éreztem, hogy nekem itt semmi keresni valóm, de kíváncsiságom úrrá lett rajtam.

- Szeretlek  te barom!- mondta ki  a lány majd pólójánál  fogva húzta magához közel Zelo-t és megcsókolta. Abban a pillanatban darabokra tört a szívem apró darabokra. Szemeim könnybe lábadtak és lábaim földbe gyökereztek. El akartam menni innen és nem akartam többé látni se őt se azt, hogy a lányt csókolja. Ajkaik elváltak egymástól majd hirtelen tekintetem találkozott Zelo tekintetével. Azonnal futtásnak eredtem nem akartam hallani az ostoba magyarázkodásokat és nem voltam kíváncsi arra a lányra sem. Életemben egyszer éreztem ezt az érzést. Először tapasztaltam meg milyen igazán szeretni valaki, aki még nem is a tiéd és ezek után soha többé nem is lesz a tiéd. Annyira fájt ott belül, hogy képtelenség elviselni ezt a fájdalmat. A vasúti sínek felé vettem az irányt még régebben Zelo  mondta, hogy merre van. Mellkasom szorított alig kaptam levegőt és könnyeimtől alig láttam valamit. Rohantam a sűrű erdőben, hogy minél hamarabb kiérjek a vasúti sínekre. Fájt annyira fájt képtelen lennék eltűrni ezt a fájdalmat. Nem akarok harmadik kerék lenni egy kapcsolatban. Zelo biztosan azért hívott ide, hogy elmondja, hogy ő csak barátként tekint rám. Nem lenne okom kiakadni de úgy érzem  ha nem lehetek vele képtelen lennék  mást szeretni. Nincs okom tovább élni. Ki érve az erdőből már hallani lehetett a közeledő vonatott. Időben érkeztem.  Egy pillanatra megálltam és körül néztem, hogy biztosra menjek, hogy Zelo  nem követett. Rohanni  kezdtem a sínnek  felé, majd előtte pár méterrel  megálltam. Nagy levegőt vettem. Mindig is képes voltam arra, hogy megöljem magam. Sokat bántottak és azért lettem ilyen amilyen most vagyok. Képtelen vagyok úgy élni, hogy fájdalmat érzek. Naiv vagyok és mindent magamnak  akarok. Most jöttem rá igazán, hogy nem is érdemlem meg Zelo szeretetét. Nem érdemlem meg, hogy Ő engem szeressen. Egyszer már fel tudtam állni, de most képtelen vagyok ezen csak úgy túllépni. Tényleg szeretem őt.  Hallottam az egyre közeledő vonatott és rá léptem a sínekre. Lehunytam és vártam, hogy örökre megszűnjön a fájdalom.

Zelo.. Köszönöm ez a kis időt, amit velem töltöttél. El sem hiszed de  meg tanultam szeretni. Most jöttem rá, hogy mennyire is fontos lettél nekem pedig még saját magamnak sem akartam bevallani. Veled tudtam szívből őszintén nevetni, élvezni az élet minden percét. Te voltál képes ki hozni magamból azt a valódi énemet, amit Yongguk sem volt képes. Köszönöm neked, hogy megismerhettelek és azt, hogy megszerethettelek. Kérlek, mindig mosolyogj és légy boldog. Én fentről fogok rád vigyázni és egyszer talán újra találkozni fogunk. Addig is kívánom neked a legjobbakat és legyél a világon a legboldogabb ember. Tudnod kell. Én nagyon szeretlek..

Hallottam az egyre közeledő vonatot, amely hangos dudaszóval közelített felém. Elengedtem a testem és vártam, mást úgy sem nagyon tehettem. Hirtelen, karok  fonottak  körém és éreztem ahogy zuhanok. Mikor kinyitottam a szemem könnyes szemeimtől alig láttam valamit. Hát eljöttél értem?

- Te hülye! – förmedt rám azonnal. – Miért akartad megölni magad? – csuklott el a hangja. Megfogtam a pólóját és fejemet mellkasába fúrtam. Sírtam és mérhetetlen nagy bűntudatott éreztem.

- Képtelen lennék úgy élni, hogy  az  akit szeretek  nem szeret viszont! – zokogtam. Elengedtem majd fölém hajolt és a szemembe nézett.

- Utánad mentem volna bele őrültem volna a hiányodba!

- De az a lány??

- Akkor szakítottam vele de nem tudta el fogadni.

- De megcsókolt..

- Hope! - szólt rám mire egy kicsit összerezzentem. – Én csak téged szeretlek. Ma akartam elmondani, de majdnem meghiúsult. – mondta mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami azonnal komollyá vált.

- Én..

- Kuss..- szólt rám. – Szeretlek te kis hülye. – mondta majd ajkait enyémre nyomta. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy majdnem fájdalmat okoztam annak az embernek, akit a világon a legjobban szerettem. Meg kell tanulnom értékelni az életet és minden apró dolognak örülni..  Nem érdekel már semmi más csak Te. Veled akarom tölteni minden percemet, mert, Szeretlek.. Szükségem van rád.