Szükségem van rád! [Zelo]
- Kisasszony! – bökdöste valaki a vállamat.
- Mi van már? – néztem fel rá kómásan.
- Kisasszony kérem, ábrázoljon egy függvényt a táblánál és
mondjon el róla mindent, amit tud! – mondta tanárnő komolyan miközben a táblára
mutatott.
- Mi a franc van? – néztem fel rá fintorogva.
- Álljon fel és menjen ki a táblához! – emelte fel a
hangját.
- Dehogy megyek, előbb növesztek szakállat, mint hogy
kimenjek! – mondtam flegmán.
- Maga mit képzel magáról? – kérdezte felháborodva. Hangosan
felnevettem mire kérdően nézett rám.
- Van nevem is bamba Helén. – válaszoltam kissé
felháborodva.
A tanárnő csak meghökkenve pislogott rám, köpni nyelni nem
tudott.
- Azonnal menjen ki a táblához!
- Megy a halál. – ellenkeztem.
- Kisasszony! Fáradjon csak át az igazgatóihoz!
Fintorogtam egyet majd hátradőltem a székemben.
- Most! – ordibált a tanár torkaszakadtából.
- Jól van már! – kiabáltam vissza majd felálltam a székemből
és kisétáltam a teremből.
Igen, ez vagyok én Hope. Nem vagyok a tanárok a kedvence,
inkább csak a rémálmuk.
De már megszoktam és mások is. Akik tudták elfogadtak, így
akik meg nem azok elkerülnek. Zsebre dugott kézzel ballagtam az iskola
folyosóján az igazgatói felé amikor megláttam egy jó barátomat szembe jönni.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Csak nem megint kiküldtek?
- kérdeztük egyszerre vigyorogva.
Elnevettem magam majd lepacsiztam vele.
- Jössz firkálni? – kérdezte Yongguk.
- Persze. Semmi kedvem az igazgató fejtágításához. – forgattam meg a szemeimet.
- Akkor gyere. – fogta meg a kezem majd mutatóujját a szája
elé emelte, hogy legyünk csöndbe.
Mosolyogva bólintottam majd kiosontunk a suliból és el is
indultunk a vasútállomás felé. Van ott egy régi romos épület, a váró, ami mellé
már épült egy új a régit pedig kisajátítottuk magunknak és falain az általunk
alkotott graffitik virítanak. Persze nem lenne szabad azt csinálnunk ezért
vigyáznunk kell nehogy elkapjanak, de hát egyikünk sem arról híres, hogy
ilyesmi megállíthatna minket abban amit szeretünk.
Mi jó van abban, ha
szabályok szerint élünk? Az Élet nem lesz izgalmas, ha nem szegünk
szabályokat.
A festékek elrejtve egy rom alatt vannak egy zacskóba.
Azonnal oda siettünk majd kikaptunk egy-egy festéket és firkálni kezdtünk.
- „Music.” ? – állt mögém Yongguk és ölbe tett kézzel
méregette, amit éppen csinálok.
- Tudod, hogy imádom a zenét. – fordultam felé mosolyogva.
- Persze, tudom, de már kitalálhatnál valami új szöveget.
Mindenhol: „I love music.” , ,, Music is my life.” , ,,Music is my drug.”
- Kuss. – förmedtem rá majd visszafordultam a falhoz és
firkáltam tovább.
- Basszus.
- Mi az? – fordultam hátra ahol Yongguk firkálgatott. –
Elfogyott a kék. – rázogatta a kék színű flakont.
- Megyek és veszek. Addig elleszel? – fordult felém.
- Persze, de siess nehogy elkapjanak. - néztem rá.
- Te is légy óvatos, amíg nem vagyok itt.
- Jól van apu. – mosolyodtam el.
- Sietek. – indult meg a kijárat felé rohanva.
- Rendben. – válaszoltam majd firkálgattam tovább. Yongguk
szinte már a bátyám volt. Rengeteget csavarogtunk együtt és hát minden rosszban
benne is voltunk. Az iskolában is elég nagy hírünk volt amit mindig ki is
használtunk. Nem csak ketten voltunk egy egész bandák voltak ugyan olyan
fiatalokkal, mint mi. Ők is firkászok
voltak, mint mi és ők voltak a kis családunk. Egytől egyig nem taroztunk a jól
nevelt stréber gyerekekhez. Mindig csináltunk valamit amivel azonnal
az igazgatóhoz küldtek. Lány
létemre a kicsapás szélén állok de valahogy sosem foglalkozatott a gondolat,
hogy mi lesz velem ha ki kerülök az iskolából jobban
tetszett a szabadság és azt csinálok
amit akarok feeling.
- Hey! –kiáltott rám valaki, amire ijedten kaptam a tekintetem
a hang felé. Egy biztonsági őr közeledett felém nagy léptekkel. – Maga mit keres itt? Szabálysértést követ el!
Tegyen le mindent, ami a kezében van! – kiabálta majd futni kezdett felém.
- A francba! - morogtam majd mindent eldobtam a kezemből és
futásnak eredtem. Azonnal a fejemre kaptam a kapucnimat és rohantam, ahogy csak
tudtam. Nem akartam, hogy felismerjen még ha sikerül is meglógnom. A sínekre tévedtem majd végig haladva rajta
egy vonat roncsokkal teli részhez értem.
Egy pillanatra megálltam és forgott az agyamban a fogas kerék, hogy mihez
kezdjek. Levegő után kapkodva gyorsan hátra fordultam, hogy felmérjem a
terepet. Szomorúan tapasztaltam, hogy a 200 tonnás őr úgy szalad utánam mint
egy verseny ló. Még jelét sem mutatta annak, hogy elfáradt volna.
- Ott álljon meg! – kiabálta torkaszakadtából.
- Meg a francokat. – hadartam el gyorsan majd a vagonok felé
vettem az irányt. Az egyik vagon hátulja le volt nyitva benne pedig tele
hatalmas kövekkel. Célba vettem majd felmásztam rajtuk és vagonokon kezdtem el
manőverezni. Estem keltem, de próbáltam minél messzebbre kerülni tőle
de olyan gyors volt, hogy képtelenség volt elmenekülni előle. Kezdtem el hinni, hogy egy
terminátorral van dolgom. Kezdtem fáradni és a tempóm is egyre lassabb lett.
Leugrottam az egyik vagonról és szerencsémre pont úgy, hogy kificamodott a
bokám. Fájdalmasan felnyögtem majd szememmel
azonnal az őrt kezdtem keresni akit azonnal
meg is találtam és vészesen közeledett felém. Felálltam, de ahogy rá
nehezedtem a lábamra összeestem. Iszonyatos fájdalom tört rám már a sírás kerülgetett. Gyerünk Hope megtudod
csinálni. Erőt vettem magamon és ami az
erőmből telt rohanni kezdtem de
túl lassú voltam és a fájdalom teljesen
úrrá lett rajtam. Az őr túlságosan közel járt hozzám már majdnem utolért. Nem
akartam elhinni, hogy még nem fáradt el és nem dőlt ki általában az ilyen túl
méretezett emberek nem bírják sokáig de
ő ezt azonnal megcáfolta. Valamiben
megbotlottam és el hasaltam a kavicsos résen. Fájdalmasan felkiáltottam majd
azonnal hátra néztem. Semmi esélyem
mindjárt utolér és engem börtönbe fognak
zárni. Hope.. Fogadd el a sorsod,
egy szerencsétlen vagy és a feléd közeledő tank nem fog elengedni a két szép
szemedért. Felsóhajtottam és már bele törődni készültem a sorsomba mikor valaki megragadta a karomat és fel húzott a földről.
- Gyere! – fogta meg a kezemet mire lepetten pislogtam rá
húzni kezdett de megálltam így vissza rántottam. Értetlenül meredt rám.
- Ki vagy te? – kérdeztem tőle halál nyugodtan.
- A nap hőse aki
megmenti a lányt a gyorsan
közeledő vaddisznótól. – mondta komolyan miközben át nézett a vállam felett.
Hátra néztem és szemeim kikerekedtek , hogy milyen közel is van az őr.
- Nem tudok futni. – estem pánikba.
- Gyere. – mondta majd lehajolt előttem , hogy fel tudjak
mászni a hátára. Idegesen toporogtam
össze vissza, hogy menjek e vagy sem miközben hátra-hátra pillantottam. – Gyere
már! – mordult rám a megmentőm majd habozás nélkül a hátára ugorottam. Nyaka
előtt összefontam a kezeimet ő pedig a lábamat fogta és úgy indult meg velem.
- Nem kell ezt tenned. – motyogtam neki.
- Megsérültél nem hagyhatlak magadra. – kapkodott levegő után.
– Ki tudja hova kerülnél ha az vaddisznó
elkapott volna. – mondta miközben levegő után kapkodott. Hátra pillantottam és
az őrt már alig láttam olyan messze volt tőlünk. Megkönnyebbülve sóhajtottam
fel majd vissza fordultam a
megmentőmhöz.
- Te nagyon gyorsan szeded a lábaidat. – néztem a fejét
elképedve.
- Sportolok szóval
jó kondiban vagyok. – mondta. –
Nézz hátra látod még az őrt? – mondta mire reflexszerűen fordultam
hátra.
- Már nem látom. – motyogtam majd vissza fordultam. Ekkor
lefordult egy utcába majd letett. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel majd neki dőltem a falnak. A megmentőm térdén
támaszkodva kapkodott levegő után. Nem értettem miért tette azt, hogy
megmentett de ha ő nem lett volna most tuti börtönben ülnék.
- Köszönöm. – nyögtem ki hosszas csönd után. Rám nézett és akkor láttam, hogy ki a
megmentőm. Sosem láttam még de az a gyönyörű szem pár amivel abban percben
elvesztem szemeiben.
- Mi az, van valami az arcomon? – kérdezte ijedten miközben
arcát fogdosta.
- őőő..izé..dehogy.. – vakargattam zavaromban a tarkómat. Hirtelen
azt sem tudtam hova forduljak annyira zavarba ejtő volt az előbb történtek.
- Valami baj van? –
kérdezte miközben felállt és tekintetemet kereste amit sikeres manőverek árán
ki tudtam cselezni.
- Köszönök mindent most már boldogulok egyedül. – néztem rá majd el akartam
indulni de ahogy a fájós lábamra léptem
össze estem. Reflexszerűen nyúltam a fájós lábamhoz mikor hirtelen egy kézbe
ütköztem. Fel néztem és a megmentőm kezei már a bokámat vizsgálgatta. Fel
nyögtem ahogy kezeivel gyengéden nyomogatta a bokám.
- Rosszabb mint gondoltam. – motyogta majd egy pillanatra
fel nézett rám.
- Fáj. – suttogtam miközben könnyeimet alig tudtam vissza
fojtani. Sosem jártam még így. Olyan egy szerencsétlennek érzem magam pedig
mindig is kemény csajnak mutattam magam,
hiába fájt akármim is.
- Így jár aki
rosszalkodik. – nevette el magát halványan.
- Vicces vagy. – fintorogtam miközben szúrós szemekkel
néztem rá.
- Jó jó. –mondta nevetve majd állt fel és közelebb jött
hozzám. Megfogta a karomat majd felsegített a földről.
- Mit csinálsz? –
néztem rá lepetten.
- Biztonságos helyre viszlek és ellátom sebeidet és a lábadat.
– mondta majd egy kicsit le guggolt és előre hajolt.
- Erre igazán nincs szűkség és igazából nem is ismersz okod
sincs arra, hogy segíts nekem.
- Te mindig ennyit problémázol? – állt fel majd fordult
felém. – Megmentettem az életedet szóval
nem foglak el rabolni. – ejtett el egy
aranyos mosolyt.
- Igazából..
- Ne beszélj már annyit gyere inkább. – mondta nevetve majd újra leguggolt és várta, hogy felmásszak a hátára.
Felsóhajtottam majd engedtem a késztetésnek és felmásztam a hátára. Elindult
velem egy teljesen ismeretlen helyre. Volt ebben a srácban valami ami
miatt megbíztam benne. Egyáltalán nem tűnt olyan embernek aki
képes lett volna bántani egy
végtelen lányt.
- Még a nevedet sem tudom. – motyogtam alig halhatóan.
- A nevem Zelo . – mondta lihegve.
- Hope. – mondtam. – Az én nevem Hope. – mosolyodtam el bár
ezt ő úgy sem látta.
- Örülök, hogy meg ismerhetlek Hope. – nevetett fel.
- Én is téged Zelo. – nevettem én is. Egy erdő felé haladunk
mire egy kicsit meglepődtem amit Zelo is észre vett mert egy kicsit megugrottam
a hátán. Elnevette magát a kis manőveremen majd tovább haladt velem. – Még is
hova megyünk? – kérdeztem kétségbe esetten. Sosem voltam az a félős lány de egy idegen társaságában
elgondolkozik az ember, hogy még is hova vihetik. A nevét
tudhatom és az aranyos arca mögött ki
tudja mi lapul. Egyre idegesebb lettem miközben egyre beljebb haladtunk az
erdőben.
- Nyugi már. – szólt
rám nevetve Zelo. – Van itt az erdőben egy kis ház ide szoktunk járni haverokkal
bandázni nem nagy cucc majd meglátod. – magyarázta.
- Horror filmekben is hasonló szokott lenni a szitu.
- Szerintem te túl sok Tv-t nézel. – mondta nevetve. Próbált
nevetést színlelni, de valahogy nem jött össze.
- Na meg is érkeztünk. – állt meg majd letett. – Elfáradtam.
– kezdett nyújtózkodni majd rám nézett és elmosolyodott.
- Vettem a célzást. – forgattam meg a szemeimet.
- Gyere. – lépet oda hozzám majd egyik kezemet át tette a
válla felett. Értetlenül pislogtam rá mire csak egy mosolyt kaptam. Hirtelen a
lélegzetem is elállt attól az aranyos mosolytól. Mire észbe kaptam már a ház
felé vezetett. Lassan sántikálva segített bevezetni engem a házba. A ház kívülről
sem tűnt nagynak de belül sem volt
tágasabb. Éppen, hogy elfért benne egy ágy és egy kis asztal meg a sarokban
volt egy fotel is. Zelo segített leülni az ágyra majd az ágy alatt kezdett
kutakodni.
- Miért hoztál ide? –
Néztem körbe a házba majd rá néztem és tekintetünk azonnal összeakadt.
- Itt egy kicsit nyugodtabbak a körülmények mintha hozzám
vittelek volna. – mosolygott rám majd felállt és egy fehér nagy dobozhoz
sétált. Levette a tetejét majd egy jégzselés-tasakot vett elő.
- Itt ebben a kis házban minden van? – képedtem el.
- Igen. –nevetett fel majd elindult felém. – Ide
jártunk a haverokkal deszkázás után ’pihenni ’ és ellátni a sérüléseinket, amiket szereztünk.
- Ohh értem. – mosolyodtam el. Levette rólam a cipőimet és a
zokniimat majd megvizsgálta a lábamat.
Gyengéden fogta a lábamat de még is olyan volt mintha erősen fogta volna.
Számat harapdáltam, hogy vissza fojtsam a feltörekvő hangokat. Legszívesebben
üvöltöttem volna a fájdalomtól. Egy szerencsétlen vagyok.
- Nagyon be van dagadva. – mondta doktor bubó .
- Nagyon fáj is. – vágtam rá azonnal.
- Ez hideg lesz. – mondta majd a jégzselés-tasakot a bokámra
nyomta.
- Hideg! Hideg! Hideg! – sipákoltam.
- Mindjárt megszokod. – nézett fel rám majd elmosolyodott.
Bőröm kezdet hozzá szokni a hideghez és már nem volt annyira elviselhetetlenül
hideg és már nem éreztem fájdalmat sem.
- Hasaddal mi a helyzet?
- Mi? – pislogtam rá lepetten.
Ne szórakozz velem,
mert kispofonnak leszel kis gazdája.
- Láttam az előbb, hogy a felsőd véres lett és mikor eltanyáztál
szépen felszántottad a kavicsos részt. – mondta.
- Nem, jól vagyok az csak karcolás! – kezdtem el azonnal
ellenkezni. Az kell még, hogy itt letapizzon. Megrázta a fejét majd felállt és
a fotel mögött kezdett el turkálni. Egy ruhadarabot emelt ki onnan majd oda
dobtam nekem.
- Vedd, át aztán ellátom sebeidet. –mondta majd hátat
fordított nekem. Már éppen megszólani készültem mikor hirtelen megszólalt. –
Nyugi nem a melleidre vagyok kíváncsi csak a hasadon lévő sebeket szeretném ellátni.
– mondta nyugodtan. Hirtelen köpni
nyelni elfelejtettem.Nagy
nehezen rá vettem magam, hogy levegyem a pulcsimat majd a pólómat. Voltam olyan
idióta, hogy a cipzáros felsőmet nem húztam fel ami megvédhette volna testemet. Így jár aki
ennyire idióta. Át vettem a
Zelo-tól kapott pólót majd összehajtogattam
a cuccaimat.
- Kész vagyok. – ültem feljebb az ágyon majd neki dőltem a
falnak.
- Na, had nézzem a hasad. – fordult felém majd oda jött
hozzám. Leguggolt az ágy mellé majd a kötszeres ládában kezdett kutakodni. –
Feküdj el, úgy könnyebb lesz ellátnom a sebeidet. – nézett rám egy pillanatra
majd újra a kötszeres ládában kezdett matatni. Követtem kérését majd hátamra
feküdtem és felhúztam a pólómat gondosan ügyelve arra, hogy csak a hasam
látszódjon ki.
- Kicsit csípni fog. –mondta majd a sebfertőtlenítőbe áztatott
vattával törölgetni kezdte a sebek körül a vért és más egyebet. Felszisszentem,
mert tényleg nagyon csípet. Végre már kezdtem hozzá szokni. – Kész is vagyunk. –
mondta majd rá húzta a pólót a hasamra.
- Köszönök mindent. – mosolyogtam rá.
- Semmiség volt. – intett el majd eltette a kötszeres dobozt
majd az elhasznált dolgokat pedig a kukába dobta.
- Hogyan hálálhatnám meg a segítségedet? - kérdeztem tőle mire azonnal felém fordult
és hatalmas mosoly húzódott a szájára.
- Maradj itt egy kicsit. – mondta majd újra elővette a
kötszeres dobozt és egy fáslit vett elő.
- Kétlem, hogy egyedül haza tudnék jutni szóval, elfogadom
az ajánlatot. – nevettem el magam. Nem tudom mi ütött belém, de úgy éreztem meg
szeretném őt ismerni. Volt benne valami, ami csak úgy vonzott hozzá, mint egy
mágnes.
- Kicsit pihenj aztán bekötöm a lábadat és haza kísérlek. –
indult meg felém majd befeküdt mellém az ágyba. Lepetten pislogtam rá és
mondatára is képtelen voltam reagálni.
- Rendben. – nyeltem egy nagyot mire elmosolyodott.
Beszélgetni kezdtünk. Furcsa módon elég hamar nyíltam felé és elég sok mindent
el is meséltem neki amit az életemmel kapcsolatban tudnia kellett. Az elején még csak egy idegen volt de ahogy
egyre többet beszélgettünk egyre többet láttam benne egyre jobban éreztem, hogy
kezdem jobban megkedvelni. Sosem volt még velem ilyen és sose csináltam ilyet,
hogy egy idegenben így megbízok. Bíztam benne és örömmel töltött el, hogy
megismerhettem.
2 nap telt el az óta
mióta Zelo-val találkoztam. Azóta a
lábam is helyre jött, de még mindig sántítok
egy kicsit de már nem olyan vészes hála a jó istennek. Zelo-t utoljára
akkor láttam mikor haza kísért és elkérte a telefonszámomat. Reménykedtem
benne, hogy mi hamarabb felhív, de nem tette. Fogalmam sincs mit vártam tőle de
az biztos, hogy nem ezt. Több féle indok
is megfordult a fejemben, ami miatt nem kereshetett mindez a saját
megnyugtatásom miatt. Te jó isten! Mi van velem? Alig ismerem még is miatta
emésztem magam. Idegesen fújtattam egyet majd az egyik közeli park felé vettem
az irányt. Yongguk már várt rám minden áron találkozni akart. 2 napig vele sem
beszéltem egy szót se így szépen megfenyegetett , hogy ha nem jövök el,
akkor ő fog el jönni értem, de akkor páros lábbal rugdos ki a házból. Azt mondta hiányzik neki a legjobb
barátja. Őszintén megvallva ő is hiányzott már nekem. A parkhoz érve
megpillantottam Yongguk-ot egy padon
ülve. Felsóhajtottam majd oda siettem hozzá.
- Szia. – erőltettem magamra egy mosolyt majd leültem mellé.
- Szia. - köszönt egy hangúan.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek.
- Kicsit haragszom. – motyogta miközben a földet pásztázta.
- Nagyon sajnálom. – sóhajtottam.
- Húgi. – ült fel hirtelen. – Tudod te mennyire aggódtam
érted? – ölelt át hirtelen és szorongatni kezdett.
- Y-Yongguk. – nyögtem ki.
- Igen?
- Nem kapok levegőt. – préseltem ki magamból az utolsó
elhasznált, bent lévő levegőt.
- Ne haragudj. – villantotta fel kétszáz wattos mosolyát
majd elengedett . Elmosolyodtam majd
újra át öleltem.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. – szívtam be szeretett barátom édes illatát.
Ő egy igazán jó barát volt. Annyi
rosszba együtt voltunk és mindig kiálltunk egymásért. Nem is barát ő már nekem
hanem egy testvér.
- Szóval… – tolt el magától majd arca komollyá vált.
Lepetten pislogtam rá. – Mi történt miután elmentem?
- Miután elmentél rá olyan tíz percre megjelent egy őr és
üldözni kezdett. – kezdtem bele mondókámba miközben félve néha-néha
feltekintettem Yongguk-ra aki komoly arc kifejezéssel várta a mondadóm
folytatását. Felsóhajtottam. – Gyorsan futottam ahogy az erőmből kitelt de egyszerűen nem tudtam
lerázni már a vagonokon ugráltam
egyikről a másikra de még oda is követett. Már nagyon fáradt voltam ezért
gondoltam be vetem magam a közeli erdőbe és ott meg tudok majd bújni. Ahogy leugrottam az egyik vagonról
kificamodott a bokám majd mikor fel akartam állni és tovább menni el hasaltam
és felnyaltam az a sóder utat magam előtt. Már feladni készültem mikor jött egy
szőke hajú srác és segített elmenekülni aztán egy biztonságos helyre vitt és
ellátta a sebeimet majd a lábamat is bekötözte majd kis idő múlva haza
kísért. – adtam elő a mondókámat olyan
bele éléssel, mint egy igazi színésznő. Bár lehet nem kellett volna ez sügér
képes azt hinni, hogy hazudok. Yongguk-ra néztem, akiről sugárzott, hogy egy
szót sem ért az egészből csak bólogatott mintha értené.
- Ez olyan bele éléssel elő adtad, hogy majdnem elhittem. –
nevetett ki.
- Te most kajak ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – néztem rá komolyan.
- Túl sok akció filmet nézel Húgi. – veregette a vállamat
nevetve. Már kezdett fel forrni az agy vizem ettől a baromtól. Dühös néztem rá
mire hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly.
- Nem nézek Tv-t te
barom. – nyúltam felé majd elkaptam a grabancát és rángatni kezdtem. - Nem szoktam
hazudni te vadbarom! – rángattam ide-oda. Éreztem ahogy bámulnak minket de nem érdekelt. Én itt helyben
kinyírom. – Őszinte vagyok veled erre ki
röhögsz és nem hiszel nekem. Te nevezed magad testvérnek! - kiabáltam a képébe.
- Hope? – szólított egy ismerős hang a nevemen. Hirtelen a
vér is megfagyott bennem. Kezeim megálltak, de még mindig fogtam Yongguk
pólóját és meredtem rá, mint egy idióta.
- Mi van elfáradtál? – kapkodott levegő után Yongguk.
- Ütlek, borulsz, fekszel, gurulsz! – néztem rá dühösen.
Lassan felnéztem és megláttam Zelo-t aki értetlenül pislogott ránk.
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ez az én formám.
- Mi van, mit nézel annyira?
- Szia Zelo. – engedtem el Yongguk-ot majd felálltam és
kínosan mosolyogtam.
- Szia. – intett mosolyogva.
- Hirtelen de megváltoztál te sárkány. – képett el Yongguk.
- Kuss! - rúgtam belé
mire fájdalmasan felnyögött.
- Én kérek elnézést! – pufogta.
- Egy pillanat! – mutattam fel majd szúrós szemekkel
fordultam Yongguk felé. Egy kicsit megilletődött, ahogy hirtelen rá
pillantottam. – Csak 5 percig fogd be. – mutattam neki. – Meg se szólalj. –
préseltem ki a fogaim között a levegőt. Már szólásra nyitotta száját, de én
megelőztem. Bólintott ami az jelentette, hogy tudomásul vette. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel majd
fordultam Zelo felé.
- Gyere menjünk egy
kicsit arrébb és ott beszéljünk. – intettem neki majd elindultam az egyik
irányba ő pedig követett engem.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek. – mondta halkan mire
megálltam és felé fordultam.
- Ebből igazán nem csinálok nagy ügyet. – mosolyogtam rá.
Valójában nagyon magam alatt voltam, de nem akartam megbántani avval ha
bevallom neki.
- Engem zavar, hogy ilyen fa fej voltam. – mondta komolyan.
– A telefonom megadta magát és testvérem egy kis genya és nem adta kölcsön még
egy sms erejéig sem. El akartam menni hozzád,
de apám befogott melózni. Tudom mind kifogás, de tényleg sajnálom.
- Ezen ne aggódj nincsen semmi baj. – mosolyogtam rá. – Nem
fogok ezért megharagudni rád. –nevettem fel egy kicsit mire közelebb léptem
hozzá és kezemet vállára tettem mire végre ő is elmosolyodott.
- Hagy kárpótoljalak. – szólalt meg hirtelen. Szemei
csillogtak, ahogy felvetette nekem az ötletet. Elmosolyodtam, mert hirtelen meg
sem tudtam szólalni annyira meglepődtem.
– Van kedved hozzá rá érsz egyáltalán ?
- Van hozzá kedvem és rá érek, szóval mehetünk, ahova szeretnél. – arcomról
levakarhatatlan volt a mosoly. Annyira boldog voltam , hogy madarat lehetett
volna velem fogatni. Ha csak egy kicsi időt de szeretnék vele tölteni csak egy kicsit hagy kerüljek
még közelebb hozzá .
- De mi van avval a fiúval? Ő kicsoda? – mutatott
Yongguk-ra.
- Ő fogadott bátyám szóval ő miatta nem kell aggónod. –
intettem le. – De azért szólok neki, hogy elmegyek, rendben ? – mosolyogtam rá
majd bólintott egyet. Elindultam Yongguk felé.
- Örülök, hogy vissza
fáradtál hozzám. Ideje volt már. – dobolt idegesen a lábával.
- El kell mennem szóval Szevasz! – erőltettem magamra egy
mosolyt majd egy határozott mozdulattal kikerültem.
- Mi a tököm ? – pislogott lepetten.
- Dolgom van!
- Vele? – mutatott távolban lévő Zelo-ra aki deszkáját szorongatta.
- Igen! – vágtam rá azonnal. – Zelo mehetünk. – kiabáltam
oda neki.
- Most komolyan itt hagysz ?
- Yongguk. – fordultam felé komolyan. – Ez az
egyetlen egy esélyem! Kérlek ne bazd el!
- Szerelmes az én húgim. – tapsolt miközben vigyorgott mint egy idióta.
- Anyád! – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Most mi van? – kérdezte lepetten. Zelo épp időben ért oda.
- Most megyünk, szia! –intettem neki majd megfogtam Zelo kezét
és húztam magam után. Kellő távolságba
értem Yongguk-tól lassítottam majd hátra pillantottam. Fejét vakargatta és
értetlenül pislogott utánunk. Elengedtem Zelo kezét majd lassan sétálni
kezdtünk.
- Mit szeretnél csinálni? – mosolyodott el.
- Teljesen rád bízom magam. – nevettem el magam.
- Rendben. – fordult felém mosolyogva és megragadta a
kezemet. Elindult velem az egyik irányba. Fogalmam sem volt merre és hova tartunk,
de egyben biztos voltam. Nem akarom, hogy ennek napnak
vége szakadjon. Sétáltunk a városban, nevetgéltünk. Valójában Zelo egy nagyon vicces fiú nagyon sokat nevettem
rajta , de néha olyan kis gyerek és annyira ártatlan. Néha azon kaptam magam,
hogy le se bírom venni róla a szemeimet. Deszkás trükköket mutatott nekem én
pedig elképedve néztem őt és nem tudtam felfogni, hogy képes ilyeneket
csinálni. Néha még az ütő is megállt bennem egy-egy trükknél. Éppen a fagyizóból
léptünk ki mikor felpattan a deszkájára és előre indult én pedig mosolyogva
mentem utána. Lavírozott az emberek közt néha a víz is kivert annyira közel
volt ahhoz, hogy elessen. Éppen megszólalni készültem, hogy vigyázzon, mert a járdán
volt valami, de mire kinyitottam a számat már a földön feküdt. Szemeim ki
kerekedtek majd rohanni kezdtem felé.
- Jól vagy? – kérdeztem kétségbe esetten.
- Igen persze. – ült fel én pedig segítettem neki. Szívem
majd kiugrott a helyéről az ijedtségtől. – Milyen deszkás az olyan aki nem esik
el. – nevette el magát.
- Ez nem vicces Zelo. –szóltam rá mire értetlenül nézett
rám. – Bajod is eshetett volna. – lágyult el a hangom. Összenéztünk és teljesen
elvesztem szemeiben. Szívem hevesen kezdett
el verni és gyomromban mintha ezernyi pillangó repkedett volna. Éreztem keze
tapintását arcomon mire feleszméltem és már csak pár centi választott el minket
egymástól. Hirtelen észrevettem az arcán egy kosz foltot. Gyorsan kihasználtam
az alkalmat.
- Koszos lett arcod. – mosolyogtam rá majd gyorsan
letöröltem az arcáról a kosz foltot. Bámult rám én pedig majdnem elsüllyedtem
szégyenemben. Vörös voltam, mint egy rák, de túl gyorsan történt minden és nem
voltam még kész rá. Úgy éreztem nem ez megfelelő alkalom. Felálltam majd kezemet nyújtottam felé, és
ahogy láttam egy kicsit csalódott volt. Felsegítettem majd leporolta a ruháját. Úgy
gondoltam, hogy itt az alkalom, hogy lelépjek. Közelebb léptem hozzá majd
arcára egy hosszú puszit nyomtam mire
meglepődött. Gyorsan elindultam, hogy ne lássa mennyire elpirultam majd hátra
fordultam és intettem neki, hogy jöjjön. Maga elé meredve állt a forgalmas
járda közepén az emberek meg is bámulták őt majd észbe kapott és futva indult meg
felém. Csöndesen sétáltunk a folyó part felé ahol a nap lementét nézzük majd
meg. Belül majd szétrobbantam a boldogságtól és mosoly is levakarhatatlan volt
az arcomról. Hallgattam Zelo édes hangjának zengését miközben arról áradozott,
hogy mennyire örül, hogy megismerhetett. Igazából én is nagyon örültem
neki. Zelo…bárcsak elég bátor
lennék ahhoz, hogy bevalljam az érzéseimet. Abban a percben mikor tekintetünk
találkozott beléd szerettem…
Másnap boldogan keltem fel és a vigyor levakarhatatlan volt
az arcomról. Tegnap este Zelo felhívott, hogy elújságolja, hogy újra van,
telefonja majd megkért menjek át hozzá a kisházba, mert beszélni szeretett
volna velem. Nem tudtam mit szeretne, de szívem mélyén abban reménykedtem, hogy
Ő is úgy érez, mint én. Miután összeszedtem magam elindultam Zelo parti háza
felé ő mindig így nevezte. Szívem majd kiugrott a helyéről és gyomrom is
görcsbe rándult az idegességtől, de még ezen felül is majd kicsattantam a
boldogságtól. Gyorsan szedtem a lábaimat és hamarabb oda értem, mint gondoltam.
Házhoz érve lassan közelítettem az ajtóhoz mikor hangok csapták meg a fülemet.
Nem értettem ki mit mond, de jól kivehető volt, hogy egy lány hangja volt.
Ahogy közelebb haladtam egyre tisztábban hallottam a lány hangját. Hát ez meg
kicsoda és mit keres itt?
- Zelo. – emelte fel a hangját a lány szinte hisztérikusan.
– Szeretek! – mondta ki lágyan már nem is volt olyan hisztérikus, mint az előbb.
Megtorpantam az ajtóban és köpni, nyelni nem tudtam.
- Ezt egyszer már megbeszéltük. – halottam Zelo hangját.
- A pasim vagy legalább egy kis időt fordíthatnál rám. – mondta a lány.
- Ezt már megbeszéltük egyszer nem? – hallottam Zelo dühös
hangját.
- De tudod, hogy szeretlek. – mondta a lány. Nem bírtam
tovább oda sétáltam az ablakhoz és bekukucskáltam. Egy hosszú szőke hajú lány
állt előtte. Látszott a lányon, hogy oda meg vissza van Zelo- ért. Egyre jobban
éreztem, hogy nekem itt semmi keresni valóm, de kíváncsiságom úrrá lett rajtam.
- Szeretlek te
barom!- mondta ki a lány majd
pólójánál fogva húzta magához közel
Zelo-t és megcsókolta. Abban a pillanatban darabokra tört a szívem apró
darabokra. Szemeim könnybe lábadtak és lábaim földbe gyökereztek. El akartam
menni innen és nem akartam többé látni se őt se azt, hogy a lányt csókolja.
Ajkaik elváltak egymástól majd hirtelen tekintetem találkozott Zelo tekintetével.
Azonnal futtásnak eredtem nem akartam hallani az ostoba magyarázkodásokat és
nem voltam kíváncsi arra a lányra sem. Életemben egyszer éreztem ezt az érzést.
Először tapasztaltam meg milyen igazán szeretni valaki, aki még nem is a tiéd
és ezek után soha többé nem is lesz a tiéd. Annyira fájt ott belül, hogy
képtelenség elviselni ezt a fájdalmat. A vasúti sínek felé vettem az irányt még
régebben Zelo mondta, hogy merre van.
Mellkasom szorított alig kaptam levegőt és könnyeimtől alig láttam valamit. Rohantam
a sűrű erdőben, hogy minél hamarabb kiérjek a vasúti sínekre. Fájt annyira fájt
képtelen lennék eltűrni ezt a fájdalmat. Nem akarok harmadik kerék lenni egy
kapcsolatban. Zelo biztosan azért hívott ide, hogy elmondja, hogy ő csak
barátként tekint rám. Nem lenne okom kiakadni de úgy érzem ha nem lehetek vele képtelen lennék mást szeretni. Nincs okom tovább élni. Ki
érve az erdőből már hallani lehetett a közeledő vonatott. Időben érkeztem. Egy pillanatra megálltam és körül néztem,
hogy biztosra menjek, hogy Zelo nem
követett. Rohanni kezdtem a sínnek felé, majd előtte pár méterrel megálltam. Nagy levegőt vettem. Mindig is
képes voltam arra, hogy megöljem magam. Sokat bántottak és azért lettem ilyen
amilyen most vagyok. Képtelen vagyok úgy élni, hogy fájdalmat érzek. Naiv vagyok
és mindent magamnak akarok. Most jöttem
rá igazán, hogy nem is érdemlem meg Zelo szeretetét. Nem érdemlem meg, hogy Ő
engem szeressen. Egyszer már fel tudtam állni, de most képtelen vagyok ezen
csak úgy túllépni. Tényleg szeretem őt.
Hallottam az egyre közeledő vonatott és rá léptem a sínekre. Lehunytam
és vártam, hogy örökre megszűnjön a fájdalom.
Zelo.. Köszönöm ez a
kis időt, amit velem töltöttél. El sem hiszed de meg tanultam szeretni. Most jöttem rá, hogy
mennyire is fontos lettél nekem pedig még saját magamnak sem akartam bevallani.
Veled tudtam szívből őszintén nevetni, élvezni az élet minden percét. Te voltál
képes ki hozni magamból azt a valódi énemet, amit Yongguk sem volt képes.
Köszönöm neked, hogy megismerhettelek és azt, hogy megszerethettelek. Kérlek,
mindig mosolyogj és légy boldog. Én fentről fogok rád vigyázni és egyszer talán
újra találkozni fogunk. Addig is kívánom neked a legjobbakat és legyél a
világon a legboldogabb ember. Tudnod kell. Én nagyon szeretlek..
Hallottam az egyre közeledő vonatot, amely hangos dudaszóval
közelített felém. Elengedtem a testem és vártam, mást úgy sem nagyon tehettem. Hirtelen,
karok fonottak körém és éreztem ahogy zuhanok. Mikor
kinyitottam a szemem könnyes szemeimtől alig láttam valamit. Hát eljöttél
értem?
- Te hülye! – förmedt rám azonnal. – Miért akartad megölni
magad? – csuklott el a hangja. Megfogtam a pólóját és fejemet mellkasába
fúrtam. Sírtam és mérhetetlen nagy bűntudatott éreztem.
- Képtelen lennék úgy élni, hogy az
akit szeretek nem szeret viszont!
– zokogtam. Elengedtem majd fölém hajolt és a szemembe nézett.
- Utánad mentem volna bele őrültem volna a hiányodba!
- De az a lány??
- Akkor szakítottam vele de nem tudta el fogadni.
- De megcsókolt..
- Hope! - szólt rám mire egy kicsit összerezzentem. – Én
csak téged szeretlek. Ma akartam elmondani, de majdnem meghiúsult. – mondta
mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami azonnal komollyá vált.
- Én..
- Kuss..- szólt rám. – Szeretlek te kis hülye. –
mondta majd ajkait enyémre nyomta. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy
majdnem fájdalmat okoztam annak az embernek, akit a világon a legjobban
szerettem. Meg kell tanulnom értékelni az életet és minden apró dolognak
örülni.. Nem érdekel már semmi más csak
Te. Veled akarom tölteni minden percemet, mert, Szeretlek.. Szükségem van rád.