Létezik szerelem első látásra? [Seungho]

                                       

     Létezik  szerelem első látásra? [ Seungho ] 

                         

Sosem jártam klubokba. Sosem volt az én világom. Nem szerettem a piás embereket sosem tudják hol a határ és úgy isszák az alkoholt, mintha víz lenne. Cigis emberek pedig úgy füstölnek, mint egy gyárkémény. Taszított minden féle klub, ami a környéken volt, de most még is itt ülök az egyikben. Úgy éreztem ki kell szabadulnom a börtönből, amibe saját magamat zártam. A hangos zene teljesen elterelte a gondolataimat és az alkohol teljesen megszüntette a fájdalmat, amit éreztem. Italomat iszogattam, mikor nagy kiabálásra lettem figyelmes, de nem foglalkoztam vele.

- Megérkezett a titokzatos táncos. – kiáltotta el magát valaki, mire lepetten kaptam rá a tekintetem. – Ne bámulj már! – szólt rám idegesen. – Inkább nézd őt! – mutatott a hatalmas ember tömegre. Lassan arra fordítottam a fejemet és felhúztam a szemöldökömet és a sok idióta barmot néztem. Unottan fordultam vissza a sráchoz, aki lenézően nézett vissza rám. 

- Nem igazán érdekel! – vontam vállat majd újra belekortyoltam az italomba. Ahogy a tömeg eltűnt körülöttem és mindenki a fantasztikus „titokzatos táncosra” figyelt. Biztos valami kis suhanc az utcáról, aki így próbálja magára vonni az emberek figyelmét. Vállat vontam, majd újra iszogatni kezdtem az italomat. Ki kértem még egy kör italt közben a tömeg egyre hangosabban ujjongott azért a kis táncos lábú csimpánzért. Gúnyos fintort ejtettem, majd erőt vettem magamon és elindultam a tömeg felé. Átvergődtem magamat a tömegen, majd az első sorban megálltam és akkor megpillantottam egy srácot. Maszk volt rajta és egy sapka, ami teljesen eltakarta az arcát. Sejtettem, hogy valami kis jött ment ugratja itt a népet. Unottan néztem az ide-oda ugráló maszkos srácot miközben a tömeg körülöttem őrjöngött és tapsolt. Azt hiszem ez után az este után meg kell majd látogatnom a fülészt. Fülkárosodást szenvedtem. Utolsó pillantást vetettem a táncos fiúra, akivel abban a pillanatban először találkozott a tekintetünk. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, de egy pillanatra elvesztettem az eszem. Ahogy szemünk találkozott egy pillanatra azonnal belevésődött a tekintette a fejembe. Nagy levegőt vettem, majd elindultam kifelé a klubból nem bírtam tovább elviselni az őrjöngő tömeget körülöttem és azt sem, hogy a srác túlságosan felkeltette az érdeklődésemet iránta. Ami rám nézve nagy bajt jelentett. Kilépve az utcára sokkal jobban éreztem magam, mert ha még tovább bent maradtam volna a fejem is leeset volna a helyérről. Az egész fejem lüktetett a hangos zenétől és a fülem is zúgott. Egy pillanatra megálltam, mert zajt halottam mikor hátra fordultam egy kuka hevert a földön. Büdös macskák. Visszafordultam majd újra elindultam. Teljesen magamnak való ember voltam. Nem voltak barátaim vagy is voltak, de mind csak kamu és teljesen kihasználtak. Mindig csak csicskáztatni tudtak és talán ezért váltam egy érzelemmentes hülye tuskóvá. Fogalmam sincs mikor éreztem utoljára valakinek a szeretetét. Legbelül mindig is arra vágytam, hogy szeressenek, de ez sosem történt meg. Valaki hirtelen megragadott hátulról és rángatni kezdett. Sikítani akartam, de nem tudtam, mert befogta a számat. Kapálództam, de semmire sem mentem vele, mert sokkal erősebb volt nálam. Egy sikátorba vonszolt ahol csak a hold fénye adott némi fényt, de még így is túlságosan is félelmetes volt. Neki nyomott a falnak teste teljesen az én testemnek simult.

- Azt hittem már sose érlek utol! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Elengedett és abban a pillanatban kaptam az alkalmon, hogy sikítsak, de megelőzött. – Ne sikíts ! Nem akarlak bántani! – mondta nyugodtan mire lassan elvette a kezét a számtól.

- Ki vagy te?  - pislogtam rá rémülten.

- Láttad az előbbi produkciómat a klubban? – húzta ki magát büszkén miközben testét még közelebb nyomta testemhez.

- Azt a táncnak nem nevezhető valamit? – néztem rá unottan. – Elvesztettem azt az értékes időt, amit arra produkcióra szántam. – mondtam flegmán.

- Gonosz vagy. – mondta nevetve, majd eltolt magától és egy lépést hátrább lépett.

- Sose voltam kedves. – vontam vállat majd el akartam indulni mikor hirtelen megragadta a karomat és magához húzott.

- Engedj már el te idióta! – ficánkoltam karjai között össze-vissza.

- Nyugodj már meg!

- Engedj el te barom! – kezdtem ütögetni a mellkasát. Hangos kacaj hagyta el a száját és még szorosabban tartott karjai között. Egyre jobban kezdtem dühös lenni. Felemeltem a lábamat és a gyenge pontját vettem célul. Olyan erővel rúgtam meg, hogy azonnal elengedet és a fájó ponthoz nyúlt.

- A mogyoróim!! – kiáltott fel fájdalmasan, majd lassan a földre rogyott.

- Még nőies voltam legközelebb már csak keresztapa lehetsz! – mondtam gúnyosan, majd elindultam kifelé a sikátorból. Lépteket halottam, amik egyre gyorsabban közelítettek felém. Én is gyorsítani kezdtem. majd hirtelen valaki rám vetette magát. Az a szemét, még a mogyorótörés sem gátolja meg semmiben

- Férfiasságomért még megfizetsz! – mondta komolyan.

- Értem! Akkor most már elengedhetsz! – néztem rá szúrós szemekkel.

- A frászt!

 - Vedd, le azt a maszkot, had lássam a pofa szerkezetezted! – néztem rá dühösen. Mire hangos nevetésben tört ki és fejét rázta.

- Szeretnéd tudni mi, hogy ki vagyok? – hangjából érződött a kacérság.

- Nem! – vágtam rá azonnal. – Csak látni szeretném, hogy kinek verem be a képét! – mosolyogtam rá gúnyosan. – Leszállnál rólam végre?

- Dehogy! – röhögte el magát. – Szeretném, még élvezni a közelséged!

- Mit kell tennem, hogy megtudjam ki vagy és utána átszabjam az arcodat?

- Állj ki ellenem! – jelentette ki komolyan.

- Még is miben? – pislogtam rá lepetten.

- Ki hívlak egy tánc párbajra! - mondta halál nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy lányt egy táncpárbajra hívnak ki. Meglepetten pislogtam, mert erre aztán végképp nem számítottam.

- Mit tetszik mondani? – szólaltam meg hosszas csend után.

- Szóval.. Szombaton ugyan ebben a klubban találkozunk.

- Szívtál valamit? – ragadtam meg a pólója nyakát és idegesen ide-oda rángattam.

- Haaaagyd mááár abbaaa! – húzta el a szavakat, de én még mindig idegbeteg módjára rángattam össze-vissza.

- Szállj már le rólam, de idióta barom! – kiabáltam hisztérikusan miközben még mindig rángattam, mint egy rongybabát.

- Ha nem rángatnál, talán le tudnék rólad szállni! – kiabálta ő is.

- Ja! – álltam meg hirtelen mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is teszek, majd lassan elengedtem és kínosan mosolyogtam.

- Azt hittem már leesik a fejem. – motyogta majd leszállt rólam.
- Bárcsak leesett volna. – tettem össze a két kezemet és az ég felé néztem.
- Amúgy szerintem te egy nagyon kedves lány lennél, de ha rajtam múlik, kihozom majd azt az énedet is. – kacsintott rám bár alig láttam valamit a fény viszonyok miatt, de jól kivehető volt. Kezét nyújtotta felé mire én szúrós szemekkel néztem fel rá és felálltam magamtól.

- Szóval benne vagy a szombati kis tánc partiban? – érződött a hangjából, hogy mosolyog.

- Mi lesz a garancia, hogy meg mutatod ki is vagy?

- Megmutatom, hogy ki vagyok nem véletlen kérem, hogy gyere el. – magyarázta.

- Rendben ott leszek! – egyeztem bele bár fogalmam sincs, mit akarok egy ilyen kis semmirekellőtől, aki még a nevét sem hajlandó elárulni. Úgy éreztem van benne valami, ami egyszerűen vonz hozzá és bármennyire is harcolok ez ellen az érzés ellen mindig ő nyer.

- Remek! –csapta össze a tenyerét boldogan, majd hirtelen közelebb lépet hozzám és egyik kezével eltakarta az szememet.

- Mit akarsz mé…. –akadt el a szavam mikor ajkai az enyémekhez értek. Amikor megérintette az ajkaimat ajkaival, olyan volt, mintha tűk fúródnának testemnek minden egyes pórusába. De nem fájt, csak bizsergető érzés volt. Melegem volt és fáztam egyszerre, és valami új érzés áradt szét bennem, valami teljességgel zavarba ejtő. Képtelen voltam bármilyen módon is ellenállni. Annyira meglepett, hogy teljesen lefagytam. Ajkai elválltak az enyéimtől majd lassan lehúzta kezét a szememről végig simítva vele arcomat gyengéden.

- Szombaton találkozunk! – mondta majd elindult az egyik irányba otthagyva engem az utcán egyedül. Remegő kezemet számhoz emeltem, majd egyik ujjamat az ajkamra tettem.  Soha nem éreztem még ilyet. Mintha egy áramütés érte volna testem. Szívem még most is olyan hevesen dobog. Olyan fura és szokatlan. Szívemet melegség töltötte el és minden fájdalom és gonoszság szertefoszlott. Egyre jobban meg akartam tudni, hogy ki ő valójában. Ha csak szórakozik velem, az sem érdekel, de egy pillanatra megtöltötte a szívemet melegséggel.
~

Táncpróbáról táncpróbára jártam csak úgy peregtek a napok. Mindig is szerettem táncolni így nem volt újdonság a több órás edzés a táncteremben. Kifejezetten élveztem, hogy újra táncolhattam úgy éreztem újra szabad vagyok. Minden egyes alkalommal akárhányszor a zene a max hangerőre került. Körülöttem minden megszűnt. Nem volt fájdalom sem keserűség csak a zene és én. Mióta az tapló rávett, hogy álljak ki ellene, teljesen megváltoztam. Nem járok össze a kamu barátaimmal és nem hagyom magam csicskáztani végre úgy érzem kaptam egy kis reményt az élettől, hogy megváltozzak. Ahogy a zenének vége lett leültem az egyik székre és a vizes palackom felé nyúltam. Lassan kortyolgatni kezdtem a frissítő italt mikor, valaki nagy zajjal berontott a táncterembe.

-Abby! – kiabálta hangosan a nevemet. Zengett tőle az egész táncterem. Hát ez meg mi frászkarikát keres itt? Lepetten pislogtam az ide-oda billegő haveromra. Részeg volt és nem is kicsit. Méterekről érezni lehetet az alkohol bódító illatát.

- Mir te drabális állat! – kiáltottam el magam mire megtorpant, de még így sem volt képes megállni egy helyben. – Nem megmondtam, hogy ne igyál, mert elveszted a fejed! – indultam meg felé idegesen.

- N-Nem i-ittam. – dadogott össze vissza miközben hátrálni kezdet.

- Bűzlesz, te idióta mindig csak a bajt csinálod! – nyújtottam ki a kezem felé, hogy mikor kellő távolságba érjek, meg tudjam fojtani azt az idiótát. – Anyád kifog nyírni,  ha haza mész, de előtte  én veszlek  kezelésbe!

- Találkoztam apáddal. – nyögte be, majd pár centire a nyakától megtorpantam. Kérdően néztem rá mire elmosolyodott. – Hiányzol neki! – suttogta.

- Nem érdekel, eddig nem keresett most se keressen! – néztem rá szúrós szemekkel, majd megfordultam és elindultam vissza a székemhez. – Menj haza anyádhoz, még fiatal vagy az italhoz. – fordultam felé majd leültem a székre.

- Nem hibáztathatod, azért mert elvesztette élete szerelmét!

- Én pedig az édesanyámat vesztettem el, mégsem jogosítja fel, hogy elhagyja a gyermekét évekre! – borultam ki. Idegesen felálltam, majd nagy léptekkel indultam Mir felé.
- Ott megáll! – kiáltott rám mire hirtelen megtorpantam. – Adhatnál neki egy esélyt! – mondta komolyan.
- Nem igazán szorulok rá, hogy beszélgetést kezdjek vele folytatni! – mondtam gúnyosan. Egyszerűen gyűlöltem apámat, azért amit velem tett. Nem voltam rá képes, hogy megbocsájtsak neki. – Szerintem most már menj el! – mutattam az ajtóra dühösen.

- Gondold meg azért! – mosolyodott el majd lassan elindult kifelé a teremből.

- Nem is vagy részeg! – kiabáltam utána.

- Törődj bele, hogy mindig is jó színész voltam. – fordult vissza majd büszkén kihúzta magát. – Bulizni voltam az éjjel azért érzed annyira a pia szagot, de nem ittam sokat! – mondta vigyorogva, majd intett és kilépett. Idióta barom mindig át tud verni. Egyvalamivel kapcsolatban, még sem amit apámról mondott az teljesen őszinte volt. Egyáltalán mit keres ő itt? Még jobban meg akarja keseríteni az életemet? 10 éve…10 évvel  ezelőtt hagyott magamra mikor Édesanyám autóbalesetben elhunyt. 10 éves voltam fel sem fogtam mi történik körülöttem. Éjjel nappal sírtam és édesanyámért könyörögtem, majd egyik napról a másikra apám eltűnt magára hagyva az egyetlen lányát. Szűkségem volt valakire, de akit szerettem magamra hagyott. Akkor abban a pillanatban a szeretet teljesen eltűnt a szívemből. Nagyszüleim neveltek fel és megpróbáltak minden megadni nekem, de hiába. Iskolában bántottak, mert csöndes és visszahúzódó voltam, majd ahogy egyre nagyobb lettem kezdtem barátkozni és egyre rosszabb társaságba keveredtem. Most itt vagyok egy érzelemmentes hülye tuskóként. 

Mir-rel pedig egy balhé miatt találkoztam fogalmazhatnék úgy is, hogy én mentettem meg attól, hogy agyon verjék, azóta a nyakamon van bár nem bánom, mert egy nagyon kedves srác, ha nincsenek körülötte a haverjai. Annyira gyerek még néha, hogy igényli, a törődést bár senkitől sem kapja meg oly annyira, mint szeretné.

Sosem beszél, semmiről inkább magában tartja, én pedig úgy vagyok vele nem erőltettem, mert az még rosszabb, ha szeretné úgy is elmondja. Magamnak sem akarom igazán bevallani de Mir tényleg egy nagyon jó barátom a sok hülyeségét leszámítva…

Sokszor kaptam azon magam, hogy rá gondolok. Sosem láttam még az arcát, de még is olyan volt mintha mindig is ismertem volna. Mindig elképzeltem milyen lehet az arca. Milyen a szája, az orra az álla. Mindig azon kaptam magam, hogy úgy vigyorgok, mint egy vadalma, ha pillanatra is eszembe jut teste közelsége vagy a csók. Gyomromban mintha ezer egy pillangó repkedne és szívem mindig oly hevesen ver, akárhányszor rá gondolok. Lehetséges egy olyan emberbe szerelembe esni, akit soha nem láttál még? Lehetetlen..

_- Szombat este-_

Idegesen járkáltam fel álá a szobámba. Már csak pár óra maradt a klub nyitásáig, de én annyira ideges voltam már, hogy a körmeimet is lerágtam. Több ezer kérdés fogalmazódott meg bennem egyszerre. Mi van csak át vert és el sem jön? Miért teszem én egyáltalán ezt? Mit is érzek egy idióta iránt, akit nem is ismerek? El kell mennem egyszerűen, érzem, hogy ott lesz. Tudni akarom, hogy ki ő valójában. Tudni akarom. Erőt vettem magamon majd elmentem készülődni. Mikor kész lettem, utolsó simításként összefogtam a hajam és felvettem a kedvenc sapkámat. Mielőtt kiléptem volna a szobámból felkaptam az ágyon pihenő fekete maszkomat és már rohantam is lefelé.

- Elmentem Nagyi! – kiabáltam be neki a konyhába, majd feltéptem az ajtót és rohantam a klub felé. Megint egy álmatlan éjszakát okozok neki. Lassan sétáltam a klub felé rengeteg idő volt még a klub nyitásáig, de nem bírtam otthon ülni. Minden perc örökké valóságnak tűnt. Miközben sétáltam a klub felé felvettem a karszalagot, ami jelezte, hogy van bejárásom a helyre így nem kell, majd foglalkoznom a biztonsági örökkel. Kezemben szorongattam a maszkot miközben a klubhoz értem, ami előtt méteres sor állt. Felsóhajtottam majd idegesen nézegettem az órámat, ami már lassan 11 órát mutatott. Ez egy öröké valóságnak tűnik. Lassan a klub kapujához értem, fel mutattam a karomon lévő jegyet, amivel azonnal be is léphettem. Megálltam egy eldugott kis helyen majd felvettem a maszkot, amit a kezemben szorongattam. Ahogy beléptem a tömegbe úrrá lett rajtam az idegesség. Szívem olyan hevesen kalapált a mellkasomban mintha kitörni készült volna onnan. Idegességtől a hányinger is kerülgetett. Ujjongás és hangos kiabálás jelezte, hogy itt van. Kicsit úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem, de még mindig a hányinger kerülgetett. Szép lesz, ha kidobom a taccsot a táncparkett közepén.  Átvergődtem magam a tömegen majd át esve az első soron, a táncparkett közepén találtam magam.

- Szép kis bevonulás volt mit ne mondjak! – guggolt le hozzám az ismeretlen srác majd halvány kacaj hagyta el a száját. Szúrós szemekkel néztem rá.  – Örülök, hogy eljöttél. – nyújtotta felém a kezét én pedig készségesen elfogadtam.

- Szóval kezdhetjük? – kérdeztem komolyan mire válaszkép egy hangos nevetést kaptam. Értetlenül pislogtam rá. Közelebb jött hozzám és szemeiből ki lehetett olvasni, hogy készül valamire. – Te nekem nagyon gyanús vagy! – mutattam rá majd lassan hátrálni kezdtem.

- Zenét!!  - kiáltotta el magát, majd nagy léptekkel indult felém majd hirtelen felkapott és rohanni kezdtet velem.
- Mégis mi francot csinálsz? – kiabáltam miközben a hátát ütöttem. – Tegyél már le te idióta! – sipákoltam szinte hisztérikusan.

- Azt mondtad, hogy szeretnéd látni, hogy ki vagyok nem?

- De nem erről volt szó!

- Francnak van kedve táncolni jobb, ha azonnal bele vágok a közepébe! – mondta nevetve.

- Milyen humoros vagy! – erőltettem a nevetést. – Azért letehetnél!

- Mindjárt! – mondta majd megállt és ajtónyikorgást hallottam. Egy pillanatra felnéztem és egy hosszú folyosó végén álltunk.

- Mit keresünk itt? – kérdeztem halkan.

- Majd meglátod! – mondta majd lassan letett. Egy pillanatra a szemembe nézett majd megfogta a kezemet és húzni kezdett maga után. Egy kanyargós lépcsőn mentünk fel. Úgy rohant mintha az élete múlott volna rajta alig bírtam vele lépést tartani. Már szólni akartam, hogy egy kicsit lassítson, de megállt én pedig neki mentem.
- Bocsi. – nyögtem ki miközben felnéztem rá.  Megszorította a kezemet majd az előttünk lévő ajtón benyitott.

- Mit keresünk itt? – néztem rá miután körbe néztem a tetőn.

- Ide szoktam jönni, ha egyedül akarok lenni egy kicsit! Te vagy az első, akinek ezt meg mutatom. – nézett le rám, majd lassan sétálni kezdünk befelé egészen az épület pereméig, ami derék magasságba érhetett. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Nem ismerem, de minden perc, amit vele töltök megmutat valamit magából, amitől egyre közelebb kerültem hozzá. Egy pillanatra lenéztem és megszédültem, de próbáltam nem ki mutatni, hogy egy kicsit parázok a magasságtól.

- Gyönyörű nem? – ált meg mellettem és a párkányra támaszkodott. Az ég csodaszép volt. Rengetek csillag ragyogott az égen aznap este. Úgy éreztem kezdek felszabadulni.

- Még mindig nem tudom a neved! – mondtam miközben le sem vettem a szememet az égről.

- Seungho. – suttogta. – A nevem Seungho!

- Örvendek az én nevem Abby. – nyújtottam felé a kezemet mire elnevette magát majd megfogta a kezemet és kezet ráztunk.

- Szerinted létezik szerelem első látásra? – kérdezte hosszú csend után. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni annyira meglepődtem a kérdésen.

- Nem tudom. – nyögtem ki miközben hevesen ráztam a fejemet.

- Szóval.. Szeretnéd tudni ki, vagyok igaz? – fogta a meg a kezemet majd maga felé fordított. Nagyot nyeltem, majd heves bólogatásba kezdtem. Mindennél jobban akartam látni az arcát. Látni szerettem volna a mosolyát. Honnan tudom, hogy nem fogok csalódni mikor, lekerül a róla maszk? Egyszerűen érzem, hogy ő tökéletes. Bármi fogad számomra ő tökéletes lesz.

Megfogta a kezemet, majd lassan fejéhez vezette megfogatta velem a sapkáját majd levettem róla és ledobtam a földre. Kócos rendezetlen szőke tincsein ragyogott a hold fénye. Szívem egyre hevesebben kezdet verni, ahogy kezemet a maszkjához vezette. Megfogtam majd lassan lehúztam róla. Megpillantottam gyönyörű mosolyát és abban a percben teljesen elvesztem. Ő volt az, akit mindig is kerestem, de mikor már feladni készültem, megjelent. Itt van előttem és talán benne is olyan vágyak égnek, mint bennem. Akarom őt most és mind örökre. Örömkönnyek folytak végig az arcomról miközben megszabadított a sapkámtól és a maszkomtól.

- Olyan sokat vártam rád! – suttogtam halkan miközben magamhoz öleltem.

- Látod még is létezik szerelem elsőre látásra pedig te nem is láttad az arcomat!

- Bele néztem a szemedbe és tudtam, hogy te egy különleges srác vagy! – nézetem fel rá miközben ő mosolyogva figyelt le rám.

- Mikor aznap a klubban először találkozott a tekintetünk tudtam, hogy egyszer a karjaimban tarthatlak, miközben azt suttogom, szeretlek, majd egy édes csókot lehelek ajkaidra. – mondta mosolyogva, miközben szemembe logó tincsemet piszkáltam.

- Szeretlek! – suttogta, majd megcsókolt. Abban pillanatban minden rossz és gonoszság eltűnt körülöttem, ami eddig körbe vett. Csak ő volt és én, senki más. Nem hittem volna, hogy mi ketten összekeveredünk. Nem gondoltam volna, hogy fontos leszel nekem, és most nem tudom hova tenni az érzést. Fura érzés, de tetszik…

            

                             

A szerelem nem ismer határokat! [Henry]

                                             
                  A szerelem nem ismer határokat!  [Henry]

                             

- Abby! – szolingatott barátnőm miközben ide-oda lökdösött.

- Még 5 perc Apa! – mutattam fel majd fejemet át fordítottam a másik oldalra.

- Nem vagyok az apád te idióta! – kiabálta majd amilyen erősen csak tudott fejbe vágott.

- Mi van veled? – ültem fel hirtelen miután szemeim kipattantak. Fejemet fogtam majd a fájó pontot dörzsölgettem. Szúrós pillantásokat vetettem rá.

- Menj..ha..za!! –szótagolta a szavakat.

- De még olyan sok tanulni valóm van. – szontyolodtam el mikor a könyv halmazra néztem, ami a könyvtári asztalon hevertek szanaszét.

- Nem érdekel! Menj haza! – parancsolt rám majd könyveimet kezdte össze pakolni a táskámba.

- Mi vagy te az anyám? – pattantam fel majd kikaptam a táskámat a kezéből.

- Drágaságom! Este 10 óra a könyvtár nem akar bezárni szerinted? – kérdezte gúnyosan.  Vállat vontam majd kikerülve elindultam hazafelé. – Tudod, hogy szeretlek, kérlek vigyázz magadra! – kiabálta utánam, de mit sem törődve vele mentem tovább.
- Hülye liba! – morogtam majd kiléptem az ajtón. Lassan sétáltam hazafelé a szokásos úton. Alig vártam, hogy haza érjek és barátom a karjaiba zárjon, majd édes csókot leheljen ajkaimra. Arcomra akaratlanul is mosoly húzódott akárcsak egy pillanatra is rá gondoltam. Telefonom csörgése törte meg az körülöttem lévő csendet. Kivettem a telefonomat a zsebemből majd képernyőre pillantottam ahol megjelent szerelmem neve. Elmosolyodtam majd fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, szívem! – köszönt bele a telefonba boldogan. – Mikor érsz haza? – kíváncsiskodott.

- Szia! –köszöntem neki boldogan. – Hamarosan otthon leszek csak a könyvtárban voltam és megint elaludtam! – magyaráztam neki.  

- Már megint? – kérdezte nevetve. – Siess, mert készítettem neked vacsorát és hidegen nem olyan jó!

- Sietek! – nevettem fel. Hirtelen megtorpantam, mert furcsa hangokat hallottam. Olyan érzésem volt mintha valaki követne, de mikor hátra néztem senkit sem láttam.

- Abby? –szólítgatott Henry folyamatosan. Ledermedtem és fura érzés járta át a testem. Miért érzem, úgy hogy soha többé nem láthatom a felkelő napot?

- Most leteszem, majd otthon beszélünk! – suttogtam a telefonba. – Nagyon szeretlek! – mondtam majd kinyomtam a telefont még mielőtt akármit is kérdezhetett volna. Elraktam majd lassan tovább indultam. Lépteket hallottam, amik egyre közelebb értek hozzám majd hátulról megragadott valaki. Egy sötét sikátorba ráncigált majd erősen a falnak lökött, amitől fájdalmas nyögés tört fel belőlem. Sötét volt így alig tudtam a támadom arcát tanulmányozni. Neki nyomott a falnak majd valami hideg tárgyat nyomott a fejemhez. Rémülettől levegő után kezdtem kapkodni. Hiába diktálta az eszem azt, hogy sikíts ha meg akarsz menekülni. Nem ment. A rémület teljesen úrrá lett rajtam.

- Ha ellenállsz, megöllek! – nyomta a fejemhez még jobban a fegyvert. A hülye is kitalálhatta volna, hogy az nem egy egyszerű tárgy, amivel csak úgy jár, kell az ember.  Heves bólogatásba kezdtem válaszképp, hogy semmit sem teszek és együtt működök vele. Ezt gondoltam én és ki tudhatja, az ő fejében mi jár most. – Táskád? – kérdezte miközben erősen neki nyomott a falnak.

- O-ott..- dadogtam alig hallhatóan miközben szemmel a táska irányába néztem jelezve neki  merre van. Megragadta a hajamat miközben belőlem egy halk nyögés tört fel a fájdalomtól. Meg ragadta a táskámat majd mindent kiborított belőle. Megnézte milyen értékek vannak benne majd a pénztárcámat kutatta át.
- Nincsen semmi pénzem! – motyogtam alig hallhatóan. Legszívesebben elkiáltottam volna magam, de a rémület sokkal nagyobb volt.

- Mi az, hogy nincs pénzed? – kérdezte felháborodva. – Egy ilyen csinos pipinek csak is sok pénze lehet! – mért végig majd hajamnál fogva felhúzott magához.

- Középiskolás vagyok! Alig kapok a szüleimtől pénzt!

- Ne hazudj! – kiabált rám, amitől összerezzentem. Kérem, valaki jöjjön és segítsen!

- N-neem hazudok! – dadogta idegesen.

- Ha nincs pénz, akkor meghalsz! – hajolt közelebb hozzám. Jobban szemügyre tudtam venni, de a maszk, ami eltakarta a fél arcát képtelenség volt beazonosítani.  Iszonyatosan féltem könnyeimmel küszködtem miközben próbáltam erőt venni magamon és elmenekülni.

- Ölj meg! – suttogtam neki komolyan miközben a szemeibe néztem. Erőt vettem magamon majd kitéptem a kezemet a szorításból és hasba térdeltem amilyen erősen csak tudtam. Földre rogyott én pedig futtásnak eredtem. Hallottam, ahogy a fegyver elsült majd egy erős szúró fájdalmat éreztem a szívem környékén. Megálltam majd egy pillanatra megfagyott körülöttem az idő.  Lepergett a szemeim előtt az egész életem. Láttam Henry-t, a családomat és a barátaimat. Lassan testem teljesen megadta magát, és mint egy rongybaba zuhantam a földre. Az utolsó lélegzetvétel volt a legnehezebb. Itt kell hagynom őt, aki a világon a legfontosabb nekem egy ember miatt, aki képes volt megölni egy ártatlan lányt, akinek semmi pénze nem volt. Felfogtam a sorsom. Elfogadtam a halált. Lassan lehunytam szemeimet és örökre megszűnt minden..

~

Fázok.. Hideg van és nagyon sötét. Féltem nagyon féltem.  Nem éreztem fájdalmat mintha mi sem történt volna. Hol vagyok? Lassan felálltam, de nem mertem tovább lépni, mert fogalmam sem volt róla mi várhat rám, ha lépek egyet. Hirtelen világos lett. Reflexszerűen emeltem a kezemet a szemeim elé majd mikor hozzá szokott a szemem az erős fényhez elvettem onnan. Pislogtam párat majd lepillantottam. Kezemet szám elé kaptam, hogy visszafojtsam a sikítást. Egész testem remegett a sokktól. Könnyeim végig folytak az arcomon. – Hogy történhetett ez? –kérdeztem miközben végig néztem az élettelen testemen, ami egy boncasztalon feküdt egy fehér lepellel letakarva.  – Mi vagyok? – tettem fel magamnak a kérdést rémülten. Levegő után kapkodtam egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy élettelen testem felett állok, mint egy szellem. Hófehér testem hasonlított egy porcelán babáéhoz. Lilás ajkak és a lövés helye a szívemnél. Pontosan a szívemnél. Rémisztő volt látni magam. Zokogva rogytam a földre egyszerűen nem tudtam tovább nézni. Ajtó nyikorgást hallottam majd a hang irányába fordultam. Meg töröltem a szemem és egy alakot fedeztem fel az ajtóban. Fehér leplet viselt és arcát is eltakarta. Felálltam majd lassú léptekkel elindultam felé, de mikor oda értem már sehol sem volt. A korház folyosóján találtam magam.  A folyosó végén újra megjelent és engem nézett. Elindultam miközben egy orvos közelített felém. Megálltam és meg vártam míg közelebb ér hozzám.

- Segítene, kérem? – kérdeztem tőle. Észre sem vett csak át sétált rajtam. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy próbálkoznom felesleges. Senki nem fog észrevenni, hiszen meghaltam. Egy szellem vagyok. Futva indultam a fehér leples ember után, hogy kérdéseimre végre választ kapjak. Ki érve a kórház elé egy vastag oszlopnak támaszkodva várt.

 - Sosem gondoltam, hogy ezt fog történni velem! – mondta komolyan miközben rám nézett, de arcát még mindig nem láttam.

- Ki vagy te? – kérdeztem meglepetten. – Ismersz? –meredtem rá ijedten.

- 2 napja egy lövéssel megöltek! – mondta egy hangúan. – A lövés a pontosan a szívedet találta el! – folytatta ugyan olyan egyhangú stílusban. Lepetten pislogtam rá miközben meg voltam rémülve. Nem tudtam, hogy bízhatok-e benne.

- Feladatom az lenne, hogy a túl világra kísérjelek, de van valami, ami megakadályoz a feladatom teljesítésében!

- Még is micsoda? – nyeltem egy nagyot miközben rémülten vártam a válaszát.

- Henry!

- Mi? – pislogtam rá meglepetten.

- Olyas féle kapocs van köztetek, ami a haláloddal sem akar, megszűnni! Nyugtalan lelket nem küldhetek a túlvilágra! – magyarázta.

- Akkor mi lesz velem?

- Míg megoldást nem találok, kosza lélek leszel a két világ között!

- Remek! – motyogtam majd idegesen hajamba túrtam. – Elmehetek hozzá?

- Menj, de próbálj meg nem kapcsolatba kerülni vele! Az embereket rosszul érinti a paranormális dolgok! – mondta komolyan egyhangúsággal.

- Ez még nagyon új nekem, de meg próbálom nem elbaltááá…. – meg se várta még befejezem a mondatomat eltűnt. Még a nevét sem mondta meg. Mi lesz, ha segítségre lesz szükségem? Fütyüljek vagy tapsoljak, hogy megjelenjen? Felsóhajtottam majd elindultam Henry háza felé. Furcsa volt úgy közlekedni az emberek között, hogy ők mit sem sejtenek arról, hogy közöttük vagyok. Bár számomra még mindig félelmetes a gondolat, hogy a két világ között ragadtam úgymond. Féltem, hogy mi vár rám mikor Henry házába belépek. Nem akartam össze zuhanva látni. Nem akartam szomorúnak sem látni legfőképpen sírni nem. Lehetetlen gondoltam mikor beléptem a házba a sötétség fogadott. Azonnal szobájába vettem az irányt biztos voltam benne, hogy oda menekül, ha egyedül akar lenni. Belépve az ágyon feküdt és plafont bámulta. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Közelebb léptem hozzá és fölé hajoltam. Fájdalmasan felsóhajtottam. Könnyei végig folytak az arcán majd lehunyta szemeit.

- Héé..ízéé..akárki?! – kiabáltam miközben könnyes szemét törölgettem. -  Beszélni akarok veled! – kiabáltam idegesen miközben ide- oda szaladgáltam a szobában. Nem jött válasz a fehér leples srác nem jelent meg. Kérdéseim sora maradt megválaszolatlanul. Egy szellemnek is fájhat ennyire valakinek a hiánya? Ezért nem léphetek át a túl világra? Talán azért mert egyszerűen így sem vagyok képes elengedni őt, ahogy ő sem engem. Háttal neki dőltem a falnak és zokogva csúsztam le. Felhúztam a lábaimat és szorosan át karoltam majd fejemet rá hajtottam a térdeimre. Nem bírtam abba hagyni a sírást. Annyira fájt. 

Órákon át sírtam és le sem tudtam venni a szememet Henry-ről. Kezdett egyre nyugtalanabbul mocorogni miközben halk nyögések hagyták el a száját. Ijedten meredtem rá majd felálltam és az ágya mellé rohantam.

- Abby! – kiabálta a nevemet. – Kérlek ne hagyj itt! – kiabálta miközben kinyújtotta a kezét. – Nem hallhatsz meg! – mondta remegő hangon. Istenem.. Most mit tegyek? Idegesen tördeltem a kezeimet miközben könnyek gyűltek a szemeimbe. Mély levegőt vettem majd leültem az ágyra.

- Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okozok a hiányommal! De hidd el nekem sem könnyű! – suttogtam miközben lassan felé nyúltam. Majd eszembe jutott, mint mondott „fehér” ruhás srác. Csalódottan tettem vissza a kezemet magam mellé. Henry hirtelen felült és levegő után kapkodott. Lélegzett vissza fojtva meredtem rá miközben arcunkat pár centi választott el. Könnyei végig folytak arcán én pedig még mindig nem mertem levegőt venni.

- Annyira hiányzol! –suttogta maga elé.

- Bárcsak te is tudnád, hogy te is nekem! – suttogtam miközben felálltam. Letöröltem könnyeimet majd az ablakhoz sétáltam. Taemin-t láttam kiszállni az autóból. Megkönnyebbültem, hogy valaki végre meglátogatja és vele van egy kicsit. Mire Taemin bekopogott volna Henry felkelt az ágyból és felvette a kedvenc köntösét. Taemin volt az az ember, aki helyre tudta rázni Henry-t, ha padlón volt. Taemin volt Henry legjobb barátja.

- Hey, te fehér ruhás túlvilágra kísérő valaki! – kiabáltam miközben felfelé néztem. –Tudom, hogy itt vagy! – mondtam komolyan miközben szemeimmel a plafont kémleltem. – Gyere ide! – parancsoltam rá.

- Ha nem kiabálnál folyton akkor hamarabb is jönnék amúgy is nevem is van! – mondta komoly egyhangúsággal miközben megjelent előttem.

- Végre!!- örültem meg.

- Mit akarsz? – kérdezte unottan.

- A nevedet! – jelentettem ki komolyan.

- Kyuhyun. – forgatta meg a szemeit. – Most már örülsz? Elmehetek?

- Igen örülök! – mosolyogtam rá.

- Ki az a srác ott Henry mellett? – fordult feléjük miközben komoly arccal vizsgálta Henry mellett ülő Taemin-t akinek be nem állta a szája. Próbálta felvidítani barátját, de mind hiába.

- Reménytelen igaz? – kérdeztem tőle miközben fejemet lehajtottam.

- Sosem találkoztam még ennyire szoros kapcsolattal, ami közöttetek van! Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy ez most csodálatos dolognak minősül vagy maga az átok! Egy szóval, ha nem teszünk semmit Henry is hamarosan utánad jön!

- Hogy micsoda? –kerekedtek ki a szemeim. Tátott szájjal meredtem Kyuhyun-ra.

- Csukd már be a szád, mert bele repül egy szellem légy! – forgatta meg a szemeit miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami pillanatok alatt változott át komoly arckifejezésre.

- Nagyon vicces vagy! – forgattam meg a szemeimet.

- Tartsd szemmel, és ha baj van, kiabálj, ez úgy is megy már! – tett gúnyos megjegyzést. Válaszképp csak gúnyos fintort ejtettem felé. – Van egy ötletem csak meg kell találnom hozzá a megfelelő embert. – mondta majd el is tűnt a szemeim elől. Mire véget ért a kis beszélgetésem Kyuhyun-nal addigra már Taemin is távozott. Henry a zongoránál ült és rajta támaszkodott. 

Közelebb mentem hozzá és leültem mellé ekkor vettem észre könnyeit, amelyek a zongora billentyűire hullottak. Mellkasomban szúró fájdalmat éreztem. Mintha belülről mart volna valami. Nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam könnyeimet és halvány mosollyal próbáltam elrejteni fájdalmamat. Bajom nem származik belőle, ha ilyen egy kicsit közelebb kerülök hozzá? Esténkét sokat ültünk a zongora mellett. Mindig ugyan azt a dalt játszotta, amihez egy dalszöveget is írt csak is nekem.  Számomra a világ legszebb dala pedig csak pár sorból ált és sose tudnám megunni. Könnyek gyűltek a szemembe miközben halvány mosoly jelent meg az arcomon. Boldogság töltött el, hogy újra hallhattam a dalt, amit nekem írt, amit csak nekem játszott. Mikor befejezte felállt majd a díványhoz sétált és leült. Fejét hátra hajtotta és plafont kezdte bámulni. Felsóhajtottam majd oda sétáltam hozzá. Amennyire csak tudtam közel hajoltam hozzá és figyeltem. Egyszerűen nem tudtam tovább parancsolni magamnak sem az érzéseimnek. Mindennél jobban akartam őt. Csak egy pillanatra akartam érezni teste kellemes melegséget. Érezni akartam édes illatát, puha ajkait és az egész lényét. Azon a napon, amikor elszakítottak tőled, jobban szenvedtem, mint el tudnád képzelni, és szomorú szívem máig nem talált nyugodalmat, ahogy a tiéd sem. Kezemet finoman mellkasára csúsztattam mire egy pici rémület futott át az arcán. Mikor nyúlt volna a kezem felé elhúztam onnan.

- Abby!- suttogta a nevemet. – Te vagy az? – gyűltek könnyek a szemimbe.

- Gyere megtaláltam a megfelelő személyt számodra! – ragadta meg valaki a karomat majd kifelé kezdett húzni házból.

- Még is miről beszélsz? – kapkodtam levegő után. Alig bírtam lépést tartani vele. Hirtelen megállt majd megához szorított. Ijedtemben lehunytam a szemem és mikor kinyitottam egy számomra ismerős helyen találtam magam.
- Még is mit keresünk itt? – néztem rá lepetten majd körbe néztem barátnőm lakásában. Nem értettem mit keresünk mi itt.

- Ő lesz a legalkalmasabb a feladat elvégzésére!

- Még is milyen feladat? –fordultam felé lepetten.

- Ő testében fogsz vissza térni egy rövid időre pontosabban csak 1 órára! Sajnos csak ennyit tudtam elintézni a nagy főnöknél. – nézett fel majd vállat vont.  – Így talán el tudtok szakadni egymástól, ha pedig ez sem válik be, örökre kosza lélek leszel még Henry meg nem hal. – magyarázta.
- Mit kell tennem? – kérdeztem komolyan és elszántan miközben barátnőmre pillantottam, aki békésen aludt a kanapén.

- Megszállod!

- Szóval költözzek bele?

- Vág az eszed, mint a borotva! – mosolyodott el. – Szóval hajrá az időd kevés! – mondta majd el is tűnt.  A nyugodtan alvó barátnőmhöz sétáltam fölé hajoltam és pár percig csak néztem. Úgy éreztem, hogy most kihasználni készülök, de hát így is volt. Testét kölcsön kell vennem, hogy háborgó szívemet megnyugtassam.

- Sajnálom! –suttogtam majd bele bújtam testében. Úgy vettem fel teste formáját, mint egy csinos ruhadarabot, amit egy butikban vásároltam. Kényelmetlenül éreztem magamat az idegennek mondható testben. Lassan kezdtem hozzá szokni barátnőm testéhez majd mikor úgy éreztem, hogy teljesen rendben vagyok fel keltem és futva indultam Henry háza felé. Pár sarok választott el csak a házától, de még is úgy éreztem, hogy még mindig túl messze vagyok. Az ajtóhoz érve eszeveszett módon kezdtem el verni az ajtót. Levegő után kapkodtam miközben idegesen vártam, hogy végre kinyíljon  az ajtó.

- Nicole? – pislogott rám lepetten miután kinyitotta az ajtót. – Te meg mit keresel itt? - mért végig.

- 1 órám vagy csak így gyors leszek! – csaptam a közepébe azonnal.

- Akkor gyere be. – invitált be majd beljebb mentem és nappali közelében meg álltam. – Fura lesz, amit mondani fogok nagyon fura! De létszíves nem akadj ki nagyon! – fordultam felé miközben próbáltam a legkomolyabb arc kifejezésemet magamra ölteni.

- Ennél rosszabb már nem is lehetne az életem, úgyhogy mond csak nyugodtan!

- Szóval.. Nem Nicole vagyok. – sóhajtottam fel mire Henry szemei kikerekedtek és mosolyra húzta száját.

- Szívtál valamit? – kérdezte mosolyogva.

- Dehogy szívtam te lüke! – ráztam a fejemet szem forgatva. – Abby vagyok! – jelentettem ki komolyan.

- Jó vicc volt, de tényleg! Menj haza! –ripakodott rám azonnal miközben megragadta a karomat és kifelé kezdet rángatni.

- Tegnap este.. – kezdtem bele mire megtorpant. – Eljátszottad a kedvenc dalomat, amit nekem írtál miközben szemeid megteltek könnyekkel. Végig ott ültem melletted, mint egy szellem. – éreztem, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a sírás. A beszéd is nehezen ment. – Megérintettelek és te is érezted! Én voltam az! – mutogattam magamra könnyes szemekkel. – Tegnap Taemin is meglátogatott! – mondtam ki mire elengedte a karomat majd az ő szemei is megteltek könnyekkel. – Nem hiszel nekem igaz? – ráztam a fejemet miközben alig bírtam vissza tartani a zokogást.

- Ha te vagy Abby akkor miért jöttél és honnan tudjam, hogy nem egy szer hatása alatt vagy? – kérdezte komoly egyhangúsággal.

- Nem léphetek át a túlvilágra, míg el nem engedjük egymást! Azt hiszik avval, hogy ide jövök, el tudlak majd engedni és te is engem! Egy olyan féle kapocs van köztünk, ami a halálommal sem tud megszakadni!

- És mit kéne tennem, hogy megtörténjen?
- El kell engedned azt, akit igazán, szeretsz!
- Lehetetlent kérsz tőlem!  - rázta a fejét már egy kicsit hisztérikusan. – Nem kérhetsz tőlem ilyet! –akadt ki.

- Nyugodj m..

- Hogy a francba nyugodhatnék meg? – kiabált rám, amitől összerezzentem. Sejtettem, hogy ez lesz. – Nem hagylak, hogy elmenj, ha kell, veled megyek a túl világra!

- Azt felejtsd el! – kiabáltam rá.  Órámra pillantottam és csak negyed órám maradt. Sietősre kellett vennem a dolgot akármennyire is fájt. Percek sokkal gyorsabban peregtek, mint bármikor.

- Szeretlek nem érted? Hogy hagyhatnál el azt, aki nélkül az életem semmit sem ér?

- Meg kell tenned, ha boldogan, akarsz élni! – léptem közelebb hozzá majd arcát kezeim közé fogtam.

- Te vagy a boldogságom! – simította végig az úját arcomon.

- Mennem kell! –toltam el magamtól.

- Nem mehetsz el! – nézett fájdalmasan.

- Meg kell tennem. – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Még visszajövök, hogy utoljára lássalak, aztán örökre elmegyek! – erőltettem magamra egy halvány mosolyt és próbáltam leplezni mennyire fájdalmas e szavak kimondása. Meg sem vártam, hogy akármit is mondjon, mert túlságosan fájt volna. Rohantam barátnőm háza felé miközben zokogva suhantam végig az utcákon. Mellkasom szorított és a levegő vétel is keserves volt. Fájdalmas volt minden egyes pillanat. Barátnőm házába érve lefeküdtem ugyan abba a testhelyzetbe, amiben megszálltam majd kiszálltam a testéből és visszaadtam neki. Lassan felálltam és sírva indultam vissza Henry házához végső búcsút akartam tőle venni és még egyszer utoljára látni akartam még mielőtt elmegyek. A házhoz érve a bejárathoz vezető kis járdán megtorpantam. Megtöröltem a szememet, hogy biztosra menjek, hogy rosszul látok majd közelebb mentem a lépcsőn ülő Henry-hez. Leguggoltam elé majd kezemet a lábán pihenő kezére csúsztattam.
Lassan felemelte a fejét és szemeimbe nézett elmosolyodott, amitől arcomra azonnal kiült a rémület. Kezét kezeimre csúsztatta. Ijedtségtől meg sem tudtam szólalni. 

- Mit tettél? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Ha kell a túlvilágra is utánad megyek! – hajolt közelebb hozzám majd megcsókolt..