A szerelem nem ismer határokat! [Henry]

                                             
                  A szerelem nem ismer határokat!  [Henry]

                             

- Abby! – szolingatott barátnőm miközben ide-oda lökdösött.

- Még 5 perc Apa! – mutattam fel majd fejemet át fordítottam a másik oldalra.

- Nem vagyok az apád te idióta! – kiabálta majd amilyen erősen csak tudott fejbe vágott.

- Mi van veled? – ültem fel hirtelen miután szemeim kipattantak. Fejemet fogtam majd a fájó pontot dörzsölgettem. Szúrós pillantásokat vetettem rá.

- Menj..ha..za!! –szótagolta a szavakat.

- De még olyan sok tanulni valóm van. – szontyolodtam el mikor a könyv halmazra néztem, ami a könyvtári asztalon hevertek szanaszét.

- Nem érdekel! Menj haza! – parancsolt rám majd könyveimet kezdte össze pakolni a táskámba.

- Mi vagy te az anyám? – pattantam fel majd kikaptam a táskámat a kezéből.

- Drágaságom! Este 10 óra a könyvtár nem akar bezárni szerinted? – kérdezte gúnyosan.  Vállat vontam majd kikerülve elindultam hazafelé. – Tudod, hogy szeretlek, kérlek vigyázz magadra! – kiabálta utánam, de mit sem törődve vele mentem tovább.
- Hülye liba! – morogtam majd kiléptem az ajtón. Lassan sétáltam hazafelé a szokásos úton. Alig vártam, hogy haza érjek és barátom a karjaiba zárjon, majd édes csókot leheljen ajkaimra. Arcomra akaratlanul is mosoly húzódott akárcsak egy pillanatra is rá gondoltam. Telefonom csörgése törte meg az körülöttem lévő csendet. Kivettem a telefonomat a zsebemből majd képernyőre pillantottam ahol megjelent szerelmem neve. Elmosolyodtam majd fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, szívem! – köszönt bele a telefonba boldogan. – Mikor érsz haza? – kíváncsiskodott.

- Szia! –köszöntem neki boldogan. – Hamarosan otthon leszek csak a könyvtárban voltam és megint elaludtam! – magyaráztam neki.  

- Már megint? – kérdezte nevetve. – Siess, mert készítettem neked vacsorát és hidegen nem olyan jó!

- Sietek! – nevettem fel. Hirtelen megtorpantam, mert furcsa hangokat hallottam. Olyan érzésem volt mintha valaki követne, de mikor hátra néztem senkit sem láttam.

- Abby? –szólítgatott Henry folyamatosan. Ledermedtem és fura érzés járta át a testem. Miért érzem, úgy hogy soha többé nem láthatom a felkelő napot?

- Most leteszem, majd otthon beszélünk! – suttogtam a telefonba. – Nagyon szeretlek! – mondtam majd kinyomtam a telefont még mielőtt akármit is kérdezhetett volna. Elraktam majd lassan tovább indultam. Lépteket hallottam, amik egyre közelebb értek hozzám majd hátulról megragadott valaki. Egy sötét sikátorba ráncigált majd erősen a falnak lökött, amitől fájdalmas nyögés tört fel belőlem. Sötét volt így alig tudtam a támadom arcát tanulmányozni. Neki nyomott a falnak majd valami hideg tárgyat nyomott a fejemhez. Rémülettől levegő után kezdtem kapkodni. Hiába diktálta az eszem azt, hogy sikíts ha meg akarsz menekülni. Nem ment. A rémület teljesen úrrá lett rajtam.

- Ha ellenállsz, megöllek! – nyomta a fejemhez még jobban a fegyvert. A hülye is kitalálhatta volna, hogy az nem egy egyszerű tárgy, amivel csak úgy jár, kell az ember.  Heves bólogatásba kezdtem válaszképp, hogy semmit sem teszek és együtt működök vele. Ezt gondoltam én és ki tudhatja, az ő fejében mi jár most. – Táskád? – kérdezte miközben erősen neki nyomott a falnak.

- O-ott..- dadogtam alig hallhatóan miközben szemmel a táska irányába néztem jelezve neki  merre van. Megragadta a hajamat miközben belőlem egy halk nyögés tört fel a fájdalomtól. Meg ragadta a táskámat majd mindent kiborított belőle. Megnézte milyen értékek vannak benne majd a pénztárcámat kutatta át.
- Nincsen semmi pénzem! – motyogtam alig hallhatóan. Legszívesebben elkiáltottam volna magam, de a rémület sokkal nagyobb volt.

- Mi az, hogy nincs pénzed? – kérdezte felháborodva. – Egy ilyen csinos pipinek csak is sok pénze lehet! – mért végig majd hajamnál fogva felhúzott magához.

- Középiskolás vagyok! Alig kapok a szüleimtől pénzt!

- Ne hazudj! – kiabált rám, amitől összerezzentem. Kérem, valaki jöjjön és segítsen!

- N-neem hazudok! – dadogta idegesen.

- Ha nincs pénz, akkor meghalsz! – hajolt közelebb hozzám. Jobban szemügyre tudtam venni, de a maszk, ami eltakarta a fél arcát képtelenség volt beazonosítani.  Iszonyatosan féltem könnyeimmel küszködtem miközben próbáltam erőt venni magamon és elmenekülni.

- Ölj meg! – suttogtam neki komolyan miközben a szemeibe néztem. Erőt vettem magamon majd kitéptem a kezemet a szorításból és hasba térdeltem amilyen erősen csak tudtam. Földre rogyott én pedig futtásnak eredtem. Hallottam, ahogy a fegyver elsült majd egy erős szúró fájdalmat éreztem a szívem környékén. Megálltam majd egy pillanatra megfagyott körülöttem az idő.  Lepergett a szemeim előtt az egész életem. Láttam Henry-t, a családomat és a barátaimat. Lassan testem teljesen megadta magát, és mint egy rongybaba zuhantam a földre. Az utolsó lélegzetvétel volt a legnehezebb. Itt kell hagynom őt, aki a világon a legfontosabb nekem egy ember miatt, aki képes volt megölni egy ártatlan lányt, akinek semmi pénze nem volt. Felfogtam a sorsom. Elfogadtam a halált. Lassan lehunytam szemeimet és örökre megszűnt minden..

~

Fázok.. Hideg van és nagyon sötét. Féltem nagyon féltem.  Nem éreztem fájdalmat mintha mi sem történt volna. Hol vagyok? Lassan felálltam, de nem mertem tovább lépni, mert fogalmam sem volt róla mi várhat rám, ha lépek egyet. Hirtelen világos lett. Reflexszerűen emeltem a kezemet a szemeim elé majd mikor hozzá szokott a szemem az erős fényhez elvettem onnan. Pislogtam párat majd lepillantottam. Kezemet szám elé kaptam, hogy visszafojtsam a sikítást. Egész testem remegett a sokktól. Könnyeim végig folytak az arcomon. – Hogy történhetett ez? –kérdeztem miközben végig néztem az élettelen testemen, ami egy boncasztalon feküdt egy fehér lepellel letakarva.  – Mi vagyok? – tettem fel magamnak a kérdést rémülten. Levegő után kapkodtam egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy élettelen testem felett állok, mint egy szellem. Hófehér testem hasonlított egy porcelán babáéhoz. Lilás ajkak és a lövés helye a szívemnél. Pontosan a szívemnél. Rémisztő volt látni magam. Zokogva rogytam a földre egyszerűen nem tudtam tovább nézni. Ajtó nyikorgást hallottam majd a hang irányába fordultam. Meg töröltem a szemem és egy alakot fedeztem fel az ajtóban. Fehér leplet viselt és arcát is eltakarta. Felálltam majd lassú léptekkel elindultam felé, de mikor oda értem már sehol sem volt. A korház folyosóján találtam magam.  A folyosó végén újra megjelent és engem nézett. Elindultam miközben egy orvos közelített felém. Megálltam és meg vártam míg közelebb ér hozzám.

- Segítene, kérem? – kérdeztem tőle. Észre sem vett csak át sétált rajtam. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy próbálkoznom felesleges. Senki nem fog észrevenni, hiszen meghaltam. Egy szellem vagyok. Futva indultam a fehér leples ember után, hogy kérdéseimre végre választ kapjak. Ki érve a kórház elé egy vastag oszlopnak támaszkodva várt.

 - Sosem gondoltam, hogy ezt fog történni velem! – mondta komolyan miközben rám nézett, de arcát még mindig nem láttam.

- Ki vagy te? – kérdeztem meglepetten. – Ismersz? –meredtem rá ijedten.

- 2 napja egy lövéssel megöltek! – mondta egy hangúan. – A lövés a pontosan a szívedet találta el! – folytatta ugyan olyan egyhangú stílusban. Lepetten pislogtam rá miközben meg voltam rémülve. Nem tudtam, hogy bízhatok-e benne.

- Feladatom az lenne, hogy a túl világra kísérjelek, de van valami, ami megakadályoz a feladatom teljesítésében!

- Még is micsoda? – nyeltem egy nagyot miközben rémülten vártam a válaszát.

- Henry!

- Mi? – pislogtam rá meglepetten.

- Olyas féle kapocs van köztetek, ami a haláloddal sem akar, megszűnni! Nyugtalan lelket nem küldhetek a túlvilágra! – magyarázta.

- Akkor mi lesz velem?

- Míg megoldást nem találok, kosza lélek leszel a két világ között!

- Remek! – motyogtam majd idegesen hajamba túrtam. – Elmehetek hozzá?

- Menj, de próbálj meg nem kapcsolatba kerülni vele! Az embereket rosszul érinti a paranormális dolgok! – mondta komolyan egyhangúsággal.

- Ez még nagyon új nekem, de meg próbálom nem elbaltááá…. – meg se várta még befejezem a mondatomat eltűnt. Még a nevét sem mondta meg. Mi lesz, ha segítségre lesz szükségem? Fütyüljek vagy tapsoljak, hogy megjelenjen? Felsóhajtottam majd elindultam Henry háza felé. Furcsa volt úgy közlekedni az emberek között, hogy ők mit sem sejtenek arról, hogy közöttük vagyok. Bár számomra még mindig félelmetes a gondolat, hogy a két világ között ragadtam úgymond. Féltem, hogy mi vár rám mikor Henry házába belépek. Nem akartam össze zuhanva látni. Nem akartam szomorúnak sem látni legfőképpen sírni nem. Lehetetlen gondoltam mikor beléptem a házba a sötétség fogadott. Azonnal szobájába vettem az irányt biztos voltam benne, hogy oda menekül, ha egyedül akar lenni. Belépve az ágyon feküdt és plafont bámulta. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Közelebb léptem hozzá és fölé hajoltam. Fájdalmasan felsóhajtottam. Könnyei végig folytak az arcán majd lehunyta szemeit.

- Héé..ízéé..akárki?! – kiabáltam miközben könnyes szemét törölgettem. -  Beszélni akarok veled! – kiabáltam idegesen miközben ide- oda szaladgáltam a szobában. Nem jött válasz a fehér leples srác nem jelent meg. Kérdéseim sora maradt megválaszolatlanul. Egy szellemnek is fájhat ennyire valakinek a hiánya? Ezért nem léphetek át a túl világra? Talán azért mert egyszerűen így sem vagyok képes elengedni őt, ahogy ő sem engem. Háttal neki dőltem a falnak és zokogva csúsztam le. Felhúztam a lábaimat és szorosan át karoltam majd fejemet rá hajtottam a térdeimre. Nem bírtam abba hagyni a sírást. Annyira fájt. 

Órákon át sírtam és le sem tudtam venni a szememet Henry-ről. Kezdett egyre nyugtalanabbul mocorogni miközben halk nyögések hagyták el a száját. Ijedten meredtem rá majd felálltam és az ágya mellé rohantam.

- Abby! – kiabálta a nevemet. – Kérlek ne hagyj itt! – kiabálta miközben kinyújtotta a kezét. – Nem hallhatsz meg! – mondta remegő hangon. Istenem.. Most mit tegyek? Idegesen tördeltem a kezeimet miközben könnyek gyűltek a szemeimbe. Mély levegőt vettem majd leültem az ágyra.

- Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okozok a hiányommal! De hidd el nekem sem könnyű! – suttogtam miközben lassan felé nyúltam. Majd eszembe jutott, mint mondott „fehér” ruhás srác. Csalódottan tettem vissza a kezemet magam mellé. Henry hirtelen felült és levegő után kapkodott. Lélegzett vissza fojtva meredtem rá miközben arcunkat pár centi választott el. Könnyei végig folytak arcán én pedig még mindig nem mertem levegőt venni.

- Annyira hiányzol! –suttogta maga elé.

- Bárcsak te is tudnád, hogy te is nekem! – suttogtam miközben felálltam. Letöröltem könnyeimet majd az ablakhoz sétáltam. Taemin-t láttam kiszállni az autóból. Megkönnyebbültem, hogy valaki végre meglátogatja és vele van egy kicsit. Mire Taemin bekopogott volna Henry felkelt az ágyból és felvette a kedvenc köntösét. Taemin volt az az ember, aki helyre tudta rázni Henry-t, ha padlón volt. Taemin volt Henry legjobb barátja.

- Hey, te fehér ruhás túlvilágra kísérő valaki! – kiabáltam miközben felfelé néztem. –Tudom, hogy itt vagy! – mondtam komolyan miközben szemeimmel a plafont kémleltem. – Gyere ide! – parancsoltam rá.

- Ha nem kiabálnál folyton akkor hamarabb is jönnék amúgy is nevem is van! – mondta komoly egyhangúsággal miközben megjelent előttem.

- Végre!!- örültem meg.

- Mit akarsz? – kérdezte unottan.

- A nevedet! – jelentettem ki komolyan.

- Kyuhyun. – forgatta meg a szemeit. – Most már örülsz? Elmehetek?

- Igen örülök! – mosolyogtam rá.

- Ki az a srác ott Henry mellett? – fordult feléjük miközben komoly arccal vizsgálta Henry mellett ülő Taemin-t akinek be nem állta a szája. Próbálta felvidítani barátját, de mind hiába.

- Reménytelen igaz? – kérdeztem tőle miközben fejemet lehajtottam.

- Sosem találkoztam még ennyire szoros kapcsolattal, ami közöttetek van! Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy ez most csodálatos dolognak minősül vagy maga az átok! Egy szóval, ha nem teszünk semmit Henry is hamarosan utánad jön!

- Hogy micsoda? –kerekedtek ki a szemeim. Tátott szájjal meredtem Kyuhyun-ra.

- Csukd már be a szád, mert bele repül egy szellem légy! – forgatta meg a szemeit miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami pillanatok alatt változott át komoly arckifejezésre.

- Nagyon vicces vagy! – forgattam meg a szemeimet.

- Tartsd szemmel, és ha baj van, kiabálj, ez úgy is megy már! – tett gúnyos megjegyzést. Válaszképp csak gúnyos fintort ejtettem felé. – Van egy ötletem csak meg kell találnom hozzá a megfelelő embert. – mondta majd el is tűnt a szemeim elől. Mire véget ért a kis beszélgetésem Kyuhyun-nal addigra már Taemin is távozott. Henry a zongoránál ült és rajta támaszkodott. 

Közelebb mentem hozzá és leültem mellé ekkor vettem észre könnyeit, amelyek a zongora billentyűire hullottak. Mellkasomban szúró fájdalmat éreztem. Mintha belülről mart volna valami. Nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam könnyeimet és halvány mosollyal próbáltam elrejteni fájdalmamat. Bajom nem származik belőle, ha ilyen egy kicsit közelebb kerülök hozzá? Esténkét sokat ültünk a zongora mellett. Mindig ugyan azt a dalt játszotta, amihez egy dalszöveget is írt csak is nekem.  Számomra a világ legszebb dala pedig csak pár sorból ált és sose tudnám megunni. Könnyek gyűltek a szemembe miközben halvány mosoly jelent meg az arcomon. Boldogság töltött el, hogy újra hallhattam a dalt, amit nekem írt, amit csak nekem játszott. Mikor befejezte felállt majd a díványhoz sétált és leült. Fejét hátra hajtotta és plafont kezdte bámulni. Felsóhajtottam majd oda sétáltam hozzá. Amennyire csak tudtam közel hajoltam hozzá és figyeltem. Egyszerűen nem tudtam tovább parancsolni magamnak sem az érzéseimnek. Mindennél jobban akartam őt. Csak egy pillanatra akartam érezni teste kellemes melegséget. Érezni akartam édes illatát, puha ajkait és az egész lényét. Azon a napon, amikor elszakítottak tőled, jobban szenvedtem, mint el tudnád képzelni, és szomorú szívem máig nem talált nyugodalmat, ahogy a tiéd sem. Kezemet finoman mellkasára csúsztattam mire egy pici rémület futott át az arcán. Mikor nyúlt volna a kezem felé elhúztam onnan.

- Abby!- suttogta a nevemet. – Te vagy az? – gyűltek könnyek a szemimbe.

- Gyere megtaláltam a megfelelő személyt számodra! – ragadta meg valaki a karomat majd kifelé kezdett húzni házból.

- Még is miről beszélsz? – kapkodtam levegő után. Alig bírtam lépést tartani vele. Hirtelen megállt majd megához szorított. Ijedtemben lehunytam a szemem és mikor kinyitottam egy számomra ismerős helyen találtam magam.
- Még is mit keresünk itt? – néztem rá lepetten majd körbe néztem barátnőm lakásában. Nem értettem mit keresünk mi itt.

- Ő lesz a legalkalmasabb a feladat elvégzésére!

- Még is milyen feladat? –fordultam felé lepetten.

- Ő testében fogsz vissza térni egy rövid időre pontosabban csak 1 órára! Sajnos csak ennyit tudtam elintézni a nagy főnöknél. – nézett fel majd vállat vont.  – Így talán el tudtok szakadni egymástól, ha pedig ez sem válik be, örökre kosza lélek leszel még Henry meg nem hal. – magyarázta.
- Mit kell tennem? – kérdeztem komolyan és elszántan miközben barátnőmre pillantottam, aki békésen aludt a kanapén.

- Megszállod!

- Szóval költözzek bele?

- Vág az eszed, mint a borotva! – mosolyodott el. – Szóval hajrá az időd kevés! – mondta majd el is tűnt.  A nyugodtan alvó barátnőmhöz sétáltam fölé hajoltam és pár percig csak néztem. Úgy éreztem, hogy most kihasználni készülök, de hát így is volt. Testét kölcsön kell vennem, hogy háborgó szívemet megnyugtassam.

- Sajnálom! –suttogtam majd bele bújtam testében. Úgy vettem fel teste formáját, mint egy csinos ruhadarabot, amit egy butikban vásároltam. Kényelmetlenül éreztem magamat az idegennek mondható testben. Lassan kezdtem hozzá szokni barátnőm testéhez majd mikor úgy éreztem, hogy teljesen rendben vagyok fel keltem és futva indultam Henry háza felé. Pár sarok választott el csak a házától, de még is úgy éreztem, hogy még mindig túl messze vagyok. Az ajtóhoz érve eszeveszett módon kezdtem el verni az ajtót. Levegő után kapkodtam miközben idegesen vártam, hogy végre kinyíljon  az ajtó.

- Nicole? – pislogott rám lepetten miután kinyitotta az ajtót. – Te meg mit keresel itt? - mért végig.

- 1 órám vagy csak így gyors leszek! – csaptam a közepébe azonnal.

- Akkor gyere be. – invitált be majd beljebb mentem és nappali közelében meg álltam. – Fura lesz, amit mondani fogok nagyon fura! De létszíves nem akadj ki nagyon! – fordultam felé miközben próbáltam a legkomolyabb arc kifejezésemet magamra ölteni.

- Ennél rosszabb már nem is lehetne az életem, úgyhogy mond csak nyugodtan!

- Szóval.. Nem Nicole vagyok. – sóhajtottam fel mire Henry szemei kikerekedtek és mosolyra húzta száját.

- Szívtál valamit? – kérdezte mosolyogva.

- Dehogy szívtam te lüke! – ráztam a fejemet szem forgatva. – Abby vagyok! – jelentettem ki komolyan.

- Jó vicc volt, de tényleg! Menj haza! –ripakodott rám azonnal miközben megragadta a karomat és kifelé kezdet rángatni.

- Tegnap este.. – kezdtem bele mire megtorpant. – Eljátszottad a kedvenc dalomat, amit nekem írtál miközben szemeid megteltek könnyekkel. Végig ott ültem melletted, mint egy szellem. – éreztem, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a sírás. A beszéd is nehezen ment. – Megérintettelek és te is érezted! Én voltam az! – mutogattam magamra könnyes szemekkel. – Tegnap Taemin is meglátogatott! – mondtam ki mire elengedte a karomat majd az ő szemei is megteltek könnyekkel. – Nem hiszel nekem igaz? – ráztam a fejemet miközben alig bírtam vissza tartani a zokogást.

- Ha te vagy Abby akkor miért jöttél és honnan tudjam, hogy nem egy szer hatása alatt vagy? – kérdezte komoly egyhangúsággal.

- Nem léphetek át a túlvilágra, míg el nem engedjük egymást! Azt hiszik avval, hogy ide jövök, el tudlak majd engedni és te is engem! Egy olyan féle kapocs van köztünk, ami a halálommal sem tud megszakadni!

- És mit kéne tennem, hogy megtörténjen?
- El kell engedned azt, akit igazán, szeretsz!
- Lehetetlent kérsz tőlem!  - rázta a fejét már egy kicsit hisztérikusan. – Nem kérhetsz tőlem ilyet! –akadt ki.

- Nyugodj m..

- Hogy a francba nyugodhatnék meg? – kiabált rám, amitől összerezzentem. Sejtettem, hogy ez lesz. – Nem hagylak, hogy elmenj, ha kell, veled megyek a túl világra!

- Azt felejtsd el! – kiabáltam rá.  Órámra pillantottam és csak negyed órám maradt. Sietősre kellett vennem a dolgot akármennyire is fájt. Percek sokkal gyorsabban peregtek, mint bármikor.

- Szeretlek nem érted? Hogy hagyhatnál el azt, aki nélkül az életem semmit sem ér?

- Meg kell tenned, ha boldogan, akarsz élni! – léptem közelebb hozzá majd arcát kezeim közé fogtam.

- Te vagy a boldogságom! – simította végig az úját arcomon.

- Mennem kell! –toltam el magamtól.

- Nem mehetsz el! – nézett fájdalmasan.

- Meg kell tennem. – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Még visszajövök, hogy utoljára lássalak, aztán örökre elmegyek! – erőltettem magamra egy halvány mosolyt és próbáltam leplezni mennyire fájdalmas e szavak kimondása. Meg sem vártam, hogy akármit is mondjon, mert túlságosan fájt volna. Rohantam barátnőm háza felé miközben zokogva suhantam végig az utcákon. Mellkasom szorított és a levegő vétel is keserves volt. Fájdalmas volt minden egyes pillanat. Barátnőm házába érve lefeküdtem ugyan abba a testhelyzetbe, amiben megszálltam majd kiszálltam a testéből és visszaadtam neki. Lassan felálltam és sírva indultam vissza Henry házához végső búcsút akartam tőle venni és még egyszer utoljára látni akartam még mielőtt elmegyek. A házhoz érve a bejárathoz vezető kis járdán megtorpantam. Megtöröltem a szememet, hogy biztosra menjek, hogy rosszul látok majd közelebb mentem a lépcsőn ülő Henry-hez. Leguggoltam elé majd kezemet a lábán pihenő kezére csúsztattam.
Lassan felemelte a fejét és szemeimbe nézett elmosolyodott, amitől arcomra azonnal kiült a rémület. Kezét kezeimre csúsztatta. Ijedtségtől meg sem tudtam szólalni. 

- Mit tettél? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Ha kell a túlvilágra is utánad megyek! – hajolt közelebb hozzám majd megcsókolt..